2017. június 23. péntekZoltán
19°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
vasarnap.transindex.ro

CSÁTH GÉZA

Apa és fiú

2003. febr. 13.

Valamelyik téli délelõttön az anatómiai intézet igazgatójának elsõ asszisztense egy embert jelentett be, aki sürgõsen akart beszélni a méltóságos úrral.

Az igazgató kiüzent, hogy csak pár percig fogadhatja, mert elõadást kell tartania. Tényleg, a tanterem zsongott már az orvosnövendékektõl.

A látogató magas, jól öltözött, sápadt ember, belépett, mélyen meghajtotta magát, és az izgatottságtól csaknem hadarva, beszédbe fogott. Simára borotvált arcáról azt hihette volna az ember, hogy nem is magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszélt. Erõsen rövidlátó szemei elõtt fekete keretû csíptetõt viselt.

-- Bocsánatot kérek, méltóságos uram, hogy háborgatom, de a dolog annyira sürgõs, legalábbis nekem. A nevem Gyetvás Pál, mérnök vagyok, és tegnap érkeztem Amerikából. Mikor leszálltam a vonatról, az édesanyám azzal fogadott, hogy az apám már nem él. A halálát jelentõ levelet azon a napon kellett volna megkapnom, amikor hajóra szálltam, hogy hazajöjjek... Szóval megtudtam, hogy az apám kétségtelenül meghalt, mégpedig a klinikán. Az anyám, aki nagy nyomorban élt, mikor hazajöttem, nem tudta eltemettetni. Szóval otthagyta az apám hulláját, mert azzal bíztatták, hogy a klinika eltemeti. Most én utánanéztem a dolognak, és tegnap megtudtam, hogy ide, az anatómiai intézetbe szállították a hulláját, hogy rajta az orvosnövendékek tanuljanak. Azt is megtudtam, hogy csak akkor temetik el a hullákat, ha már egészen apróra fölaprították, s akkor ezeket a cafatokat összekeverve koporsóba teszik. Azt szeretném már tudni, hogy ilyen sors érte-e az apámat, vagy amint a szolga bíztatott: talán a csontjait kifõzték, és csontvázzá állították össze... Ezt szeretném tudni, és kérem a méltóságos igazgató urat, hogyha így áll a dolog, akkor méltóztassék nekem kiadni a csontvázat vagy a koponyát, de az egész csontvázat inkább, hogy eltemethessem... Szóval, esedezem, igazgató úr, méltóztassék megnézetni, megvan-e az apám csontváza talán, a szolga azt mondta. hogy e célra a szép, erõs csontú hullákat szokták kiválogatni, az én apámnak pedig hatalmas csontjai voltak, s olyan magas volt, mint én... És az intézet költségeit megtérítem...

Az igazgató e hosszú és izgatott beszéd alatt nyugodtan simogatta a szakállát, majd csöndesen és igen lassan beszélve megszólalt:

-- Hát kérem, én megnézhetem, hogy hívták, kérem, az apját?
-- Gyetvás Pálnak, mint engem.
-- Az intézet ugyan nem ad ki hullákat... de ha a csontváz megvan: talán még a fõzõpincében, vagy esetleg már össze is állítva, nem vonakodom, és az úrnak ki fogom adatni.

Az igazgató csöngetett. Egy fehér kabátos asszisztens jelent meg.

-- Kérem szépen, doktor úr - szólott az igazgató - nézesse meg, a múlt hónapban vagy az azelõttiben dolgoztak-e föl Gyetvás Pál nevû hullát, s ha igen, készítettünk-e belõle elõadási csontvázat.

Az asszisztens elsietett, a tudós pedig hellyel kínálta meg különös vendégét.

Öt percnyi néma várakozás után, mely idõ alatt a vendég idegesen rázogatta a térdeit, a tanár pedig zsebredugott kezekkel az esõs utcára bámult ki -- berontott az asszisztens.

-- A hulla, kérem, megvan a jegyzékben, a belgyógyászatiról kaptuk. Nálunk lett boncolva a "Cé"-ben. Harmadéveseknek adtam, mert szép volt a skeletje; a múlt héten maceráltattam Mátyással, és tegnapelõtt állították össze. Igen jól sikerült; boncterembe tétettük be - amint méltóztatott mondani -- mert az elsõévesek a múlt hónapban eltörték az egyik bonctermi csontvázat.

A jövevény valami hirtelen görcsös taglejtést tett. A professzor pedig az elõbbihez tökéletesen hasonló lassúsággal ismét megszólalt:

-- Kérem akkor a doktor urat, hogy adassa ki ennek az úrnak a kérdéses csontvázat. Majd lesz szíves, kérem, a költségeket a kezeimhez lefizetni, mennyi is, doktor úr? -- ugyebár, egy hullamacerálás és összeállítás har-mincöt korona.

Az ember gyorsan kivette az erszényét, és gyorsan fizetett. Miközben már kevésbé izgatottan, sõt bizonyos vidám megkönnyebbüléssel így szólt:

--Tessék, méltóságos úr, köszönöm a szívességét, bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam. Ajánlom magam.

A mérnököt a boncterembe vezették, ahol az egyik sarokban ott állt a "kérdéses" csontváz. Hatalmas, erõs csontú, gyönyörû koponyájú, porcelánfehérre fõzött skeletum. Az idegen egy ideig csodálkozva nézett rá. Valószínû, hogy csontvázat még nem is látott. Körülnézte elölrõl-hátulról, megforgatta az állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a rugókat, amelyek az állkapcsot kötötték a fejhez, azután gyámoltalanul nézett a szolgára és az asszisztensére.

Az asszisztens dicsérni kezdte a koponyát, mire az idegen hirtelen kíváncsi lett az anatómiai tanulságokra. De a fehérkabátos ember hamarosan elbúcsúzott, mert az elõadáson volt dolga. Az öreg szolga úgy érezte, hogy vigasztalni kell. A tudományát szedte elõ.

-- Ilyen gyönyörû skelettel, kérem, már régen nem találkozott; mondta is Gyuri, aki a II. számú anatómiába van; ezt a hullát, Mátyás bácsi, szeretném elvinni maguktól. Az idegen lehorgasztotta a fejét, és lóbálni kezdte a csontváz lábát. Az csörögve lengett ide-oda. Majd a szemüregekbe nézett sokáig, kezdte rágni az ajkát.

Az öreg cinikus Mátyás, aki harminc esztendeje dobálta ide-oda a hullákat, mást se tett, jól látta, hogy az urak könnyezik a szeme, és õ maga is kötelességszerûen elérzékenyült:

-- Talán valami rokona tetszett lenni a nagyságos úrnak?
-- Az édesapám volt!
-- Az apja. Hm, hm. Hát bizony...
-- Erre azután elhallgatott. Egy ideig csöndben állottak ott, a csontvázra nézve.

A csontváz fia néhány pillanatig azt hitte, hogy mondania kell valamit, azt hitte, hogy azt a különös kevert gondolat és érzelemvihart, melyet a lelkében készülõdni érzett, ki kell engednie.

De a vihar, mielõtt jött volna, elsimult a tiszta, fehér porcelánoktól csillogó boncteremben; a bánat, a halál fájdalma elillant, és fölolvadt a nagy ablakok világosságában. A mérnök, mintha egyszerre csak meggondolta volna magát, megfogta a csontvázat az állvány vasrúdjánál, és cipelni kezdte az ajtó felé. Elszántan sietett elõre furcsa terhével, miközben szemeit lesütötte, mintha pirult volna az édesapja miatt. Keresztülment a nagy folyosón, és még néhány elkésett orvosnövendék látta, amint viszi a csontvázat, melynek kezei, lábai valami különös táncot jártak, amint a borotvált arcú ember ügyetlenül magához ölelte. A fiú az apját.


(1909)


Forrás: Csáth Géza: Mesék, amelyek rosszul végzõdnek. Magvetõ 1994.