2017. szeptember 22. péntekMóric
12°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
vasarnap.transindex.ro

MÓRA FERENC

A veriszkóp

2003. máj. 16.

Azon az amerikai újsághíren álmosodtam el valamelyik éjszaka, hogy odaát fölta­lálták az igazmondás szérumát, s makacs rabokon már ki is próbálták.

-- No -- ásítottam ki a kezembõl az újságot --, ezt a jenki kollégát is nagyobb adag szérummal olthatták volna be.

Abban a pillanatban valami hideg szorítást érzek a bal kezem kisujján. Mintha va­laki gyûrût csúsztatott volna rá. Odanézek, hát csakugyan gyûrû csillog rajta, vékony aranykígyócska. Emlékszem rá, perui inkakincsek közt láttam valamikor ilyent. Csak­hogy ott a kígyó farka végét harapta, itt meg valami kerek fehér lapocskát tart a szájá­ban, akkorát, mint egy pecsétgyûrû köve. Olyan, mintha ezüst volna. Az is csakugyan, parányi ezüst-tükör. Ahogy a lámpa felé fordítom, tisztán látom benne a rózsaszín er­nyõt és akár megolvashatnám az ernyõrojtok gyöngyszemeit.

Nem vagyok rest átmenni a másik szobába a könyvszekrényhez, tudom, hogy ott megvan valahol a Hermann Barth gyûrûskönyve. Meg is találom, ki is húzom -- hát arabul van írva az egész. Szerencsére álmában nem akad fönn az ember ilyen kicsisége­ken, hanem folyékonyan olvas arabul. Itt van ni, már meg is van a gyûrûm képe, az van aláírva: veriszkóp.

Veriszkóp... Ez a zagyva latin-görög szó magyarul ennyit tesz: igazlátó. Mi a macs­ka lehet az az igazlátó?

Nem sokat tûnõdhettem, mert a macskám elkezdett nyávogni az elõszobában.

-- No, Mihály -- nyitom ki neki az ajtót --, be akarsz jönni, vagy ki akarsz menni?

Mihály rám néz, aztán az elõszobaajtóra néz, tehát kifelé kívánkozik. Ahogy leha­jolok megsimogatni, a gyûrû tükrében látom a macska gömbölyû fejét s látom, bogy abban egy kis fehér cica szundikál. A nyakában pántlika, errõl ismerek rá. Ez Rozál, a Klein szomszédék macskája. Mihály tehát Rozált forgatja a fejében, mikor kikéredzik: ezt most már tudom. S tudom azt is, bogy a gyûrûm azért veriszkóp, mert megmutatta az igazat.

No majd meglátjuk. Irgalmatlan zuhogott ugyan az esõ, de nem éreztem belõle semmit, pedig sokáig kellett várnom a házmesterre a kapu alatt.

-- Látja, János bácsi -- mondtam neki, mikor elõcsoszogott --, milyen nagyszerû az ilyen amerikai esõköpönyeg, lábtól fejéig betakarja az embert. Ilyen kellene magának is, öregem, hiszen még a lelke is elázik, mire visszafekszik.

-- Nem tészön semmit -- mormogta János. De ahogy felé villantottam a gyûrût, lát­tam, hogy miniatûr akasztófa mereszkedik az agyában, s azon én lógok.

-- Akasszanak föl a neved napján! -- ez volt János õszinte gondolata s nyilván az enyém is ez tett volna az õ helyén.

Ez igazán in effigie akasztás meggyõzött róla, hogy a veriszkópom csakugyan igazlátó. Álmomban is volt annyi eszem, bogy ne kutakodjam vele a jó barátaim lelké­ben. Ha ismerõst vettem észre az utcán, aki már messzirõl rám mosolygott, rögtön zseb­re dugtam a kezemet. Különben is tisztában voltam vele, hogy gaztett volna a veriszkó­pot magánpasszióra használni. Kötelességem felajánlani a haza és az emberiség üdvére.

Legelõször Bethlen Istvánt kerestem fel vele. Elmondtam neki, hogy olyan eszköz birtokába jutottam, amellyel úgy olvashat barátai és ellenségei szívében, mint nyitott könyvben.

-- Köszönöm -- mondta mosolyogva --, én úgyis tudom, kiben mi lakik.

De ezt úgy mondta, hogy kifelé nézett az ablakon. Az egész beszélgetés alatt nem fordította felém a fejét.

Sokáig kovályogtam aztán a pesti utcákon, nagy embert keresvén a veriszkóppal. De bíz az éppen olyan hasznavehetetlen szerszámnak bizonyult, mint Diogenes lámpá­ja. Az azonban meglepett, hogy milyen közönséges dolgokat forgatnak a fejükben a já­rókelõk. Égõ csipkebokrot, keresztfát, lángoló kardot, mit, egyáltalán nem találtam. Ér­tékpapírokat, kosztpénzcédulákat, emeletes házakat, autókat, asszonyfejeket, divatla­pokat inkább, bútorozott szobácskát is igen sokat. Emlékszem, hogy valakinek az agyá­ban vadonatúj pénztárkönyvet láttam, tizenöt számjegynek való rubrikákkal. Az valami szegény adóhivatalnok lehetett, akinek sokjegyû számokat kell belegyömöszölni a múlt évi nyomtatványokba. A legtöbb ember fejében azonban csak megfejelt cipõk és egy kiló kenyerek voltak láthatók. Hogy viperák nyüzsögnének az emberek lelkében, az csak a moziköltõk kitalálása. Kövér disznók képe rángatódzott egy-egy agyban, de ha­tározottan tudom, bogy hüllõvel vagy csúszómászóval nem találkoztam. Igaz, hogy ab­ban az idõben politikusok még nemigen jártak az utcán.

Néhányat fölkerestem a lakásán, a bankjában, vagy az irodájában, de a veriszkó­pot nem ajánlottam fõl nekik. A legtöbbnek nem volt a fejében semmi, legföljebb ön­maga bársonyszékében ülve. Néhánynak az agya fogasára keresztes frígiai sapka volt akasztva.

Jártam aztán diplomatáknál, pénzembereknél, kriminalistáknál s megkérdeztem õket, mit szólnának ilyen talalmányhoz. Megmondtam azt is, hogy õszinte választ ké­rek, mert a veriszkóppal úgyis ellenõrzöm a feleletüket. Nagyon õszintén válaszoltak mindnyájan, hogy menjek a pokolba a tudományommal. Mi lenne õbelõlük, ha ilyen könnyen meg lehetne különböztetni az igazságot a hazugságtól.

-- Azazhogy az a kérdés -- kiáltott utánam a kriminalista --, lehet-e a veriszkópot hamisítani? Mert ha lehet, akkor nagyszerû találmány, mindig van mód szakértõi véle­ményt kérni.

Már akkor útban voltam a rendõrfõhatalomhoz. Nagyon udvariasan fogadott, leül­tetett, megkínált szivarral, azt mondta, már hallott a dolgomról, s alig várja, hogy megismertessem vele. Elõbb azonban, ha megengedem, telefonál néhány szakembert.

Míg bemondta a számot, belenéztem a gyûrûtükörbe, és láttam a nagy úr agyában a mentõkocsit négy ápolóval. Nagyon veszedelmes õrültnek tartott, mert egyre szeretetreméltóbban mosolygott.

Egy pillanat alatt kint voltam az utcán, de esõ elõl a csurgásba menekültem. Óriás tömeg tolongott körülöttem, ezer kéz nyúlt utánam és ezer száj ordította:

-- Ez az, ez az! Fogjátok meg! Agyon kell verni a destruktívot, aki el akarja venni az emberektõl a hazugságot!

Láttam a veriszkópon, hogy szétszaggatnak, ha kézrekerítenek. Elkezdtem futni, beleugrottam a Dunába, leúsztam a Tiszáig, aztán felúsztam a Tiszán hazáig. Ennyi úszkálás után nem csoda, ha csuromvizesen ébredtem föl.

A veriszkóp pedig odaát destruálja a harcsák társadalmát. Amint kibuktam a víz­bõl, lecsúszott az ujjamról. Egy pillanatig szembefordult velem a tükre, s magamat lát­tam benne. Így világosodott meg elõttem, hogy minden tettemnek két pulikutya a rugó­ja. Két pulikutya a legtitkosabb álmom, azzal az élethivatással, hogy hozzájuk tartozó háromholdas földemnek (egy hold búzavirágnak, egy hold pipacsnak, egy hold pipitér­nek) csak a sarkáig kísérjék el csaholva az idegent.


Forrás: Nevetni arany. Délmagyarország Könyv- és Lapkiadó Kft., Szeged, 1994.