2017. július 22. szombatMagdolna
38°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
vasarnap.transindex.ro

UMBERTO ECO

Mr. X. vastagbele

2003. jún. 28.

Beszámoltak már róla a szaklapok. Aki figyelmesen szörfözik a világhálón, rábukkanhat annak az úrnak a honlapjára, aki az internet útján közkinccsé tette a vastagbeléről készített fényképet.

Talán nem minden kedves olvasó tudja, hogyan is lehet valakinek fényképe a tulajdon vastagbeléről. Nos, néhány éve ki-ki felkereshet (tébéalapon vagy önköltségre) egy klinikát, ahol az orvos bedug az ember hátuljába egy szondát, melynek végén parányi tévékamera van. A dolog semmivel sem fájdalmasabb (vagy kellemetlenebb), mint egy beöntés. Hogy a szonda minél simábban csusszanjon be az alagútba, az asszisztens (vagy hogy a perverzió teljes legyen: az irgalmasnővér!) szelíden simogatja a beteg altestét.

Láss csodát! Aki nem vet különösebb ügyet rá, hogy közben mit művelnek vele, és jó a narratív fantáziája, az a színes képernyőn követheti a szonda (meg a kamera) útját „in interiore homine”. Szent Ágoston vagy Verne Gyula tollára méltó utazást tesz, melynek során ha nem is világelsőként, de legalábbis ezer és ezer évek óta az első emberek egyikeként mintegy bebarangolja önmaga jonhát.

Az apró kellemetlenségtől eltekintve, lenyűgöző élmény. A halvány rózsaszínből sötétvörösbe játszó zegeket és zugokat járva legfeljebb akkor torpannánk meg kicsinyég, ha az orvos valamely érdekes színű vagy formájú alakzat láttán imigyen rikkantana: „Rák a javából!” Ha erre nem kerül sor, azzal a megnyugtató tudattal mehetünk haza, hogy leglentebbi bejáratunktól -- ha szabad ilyen pontatlanul mondani -- a gyomrunk küszöbéig épek és egészségesek vagyunk. Ha mégsem így volna, akkor derüljön csak ki máris, hátha nem késő. Legalább kétévente végig kéne csinálni ezt (ha az egészségügy is úgy akarja) mindenkinek, hiszen technikailag ma már nincs semmi akadálya.

Aztán néhány nappal később megkapjuk az orvostól a vastagbelünk színes fényképét, és ha óhajtjuk, bekeretezve akár ki is rakhatjuk a falra az őseink vagy a magunk hajdani szokás szerint leopárdbőrön hasalós, csecsemőkori képe mellé.

Csak az a bökkenő, hogy a vastagbele normális körülmények közt minden embernek hasonló -- szerencsére, merthogy a természet, ha kissé talán unalmasan is, de következetesen működik, s így lehetővé teszi, hogy megfelelő számú egyéni esetből (többé vagy kevésbé tudatosan) általános törvényekre következtessünk. Következésképp lehet, hogy valakinek nagyon is tetszik a saját vastagbelét ábrázoló színes fénykép (az önimádat útjai kifürkészhetetlenek), ám a mások vastagbelét ábrázoló színes fénykép hidegen hagyja őket. Ez így emberi s természetes. Miért érdekelne engem Chirac vagy Clinton vastagbele? Sharon Stone-nak is vannak a vastagbelénél érdekesebb részei, hiszen ha nem így volna, Paul Verhoeven bizonyára természetfilmet forgat az Elemi ösztön helyett.

Nos tehát, a szóban forgó úr vett magának az interneten egy honlapot (nyilván fizetett is érte), hogy közszemlére tehesse vastagbelét. Döntése mögül lélektani dráma sejlik fel. Valaki -- akinek még sohasem nyílt lehetősége, hogy kiváljon mások közül, hogy ha az utókor figyelmét nem is, legalább a kortársakét magára irányítsa -- gondol egy nagyot, és elhatározza, hogy úgy kerül be a történelem helyett legalább a napi hírek közé, hogy több millió lehetséges internetezőt megismertet a vastagbelével, mely amúgy történetesen ugyanolyan, mint bárki másnak a vastagbele. Van, aki úgy akar híressé válni, hogy megöli a szüleit, és van, aki úgy, hogy egy talk show-ban fitogtatja a nímandságát. Az összes megoldás közül még mindig ez látszik társadalmilag a legártalmatlanabbnak.

Ez a szép az internetes anarchiában. Bárkinek joga van megmutatkozni önnön teljes jelentéktelenségében. És minthogy a jelentéktelenségek milliói statisztikailag nagyon is jelentős valamivé adódnak össze, a tudós megnyugodhat. Olyan pillanatfelvétel birtokába jutott, mely sokat elárul a magány és a névtelenség okozta mai tragédiákról. Hérosztratoszhoz képest, aki hírvágyból felgyújtotta Artemisz epheszoszi templomát (és így maradandó kárt okozott a közösségnek, habár, Leckel szólva, megnézném én azt az epheszoszi Artemisz-templomot, mielőtt Hérosztratoszt elítélném), még mindig jobb, ha valaki a belsőségeit tárja fel, másoknak azt legfeljebb néhány lírányi telefonkapcsolási díja bánja.

1995


Forrás: Umberto Eco: Gyufalevelek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001.