Állatkert
BODOR ÁDÁM

„A feleségemet én is utálom”, mondta Kovács Wladimir; amikor felálltak az asztaltól, és mosolygósan és kérdőn hátba veregette az asszonyt.

A gépkocsiból hárman szálltak ki: Kovács Wladimir, szőke kefefrizurás, zakóban, nyakkendősen, ötvenen valamivel felül, Kovács Vili, szőke, sima hajú, vászonnadrágban és tornaingben, ötvenen valamivel felül, és a Kovács Wladimir felesége. A kocsi, amely farán EU jelzést viselt, ott maradt mögöttük a parkolóhelyen.

Elhaladtak egy sövény mellett, ami mögül sörösüvegek koccanása hallatszott, majd betértek a fák közé, ahol az avaros térség sétánnyá keskenyedett egy nyíl alakú zöld tábla alatt, amire ez volt kiírva: „Az állatkert felé.”

Kovács Vili Kovács Wladimir mellett haladt, és halkan azt mondta: „Elég lett volna, ha csak ketten jövünk.”

„Nyugodt lehetsz”, mondta Kovács Wladimir jó hangosan „egy vak hangot sem ért, és nem teszi magát. Ugye?” Kovács Wladimir felesége elmosolyodott, amivel azt kellett hogy jelezze, hogy tényleg nem ért semmit.

„Mert egyáltalán nem valami hangulatos dolog”, mondta Kovács Vili.

„Kellemes kis erdő”, mondta Kovács Wladimir, mint aki fölfedez valamit. „Kellemes kis erdő, liget, népliget, kis pagony, de esküszöm, nem emlékszem rá. Te emlékszel arra, hogy itt fák voltak, mert én nem, egyáltalán.”

„Emlékszem”, mondta Kovács Vili.

„Az utcára sem emlékszem, a restire sem. Semmire.”

„Én nagyon is jól emlékszem”, mondta Kovács Vili.

„Egészen egy bájos, csinos, kedves, nyugodt kis hely, egészen sikerült kicsi dolog.” A kapu elé értek. „Ó, én majd fizetek.”

„Tessék”, mondta Kovács Vili, és előreengedte a sógornőjét. „Miért vagy ideges?”, kérdezte Kovács Wladimir. „Na menjünk”, mondta Kovács Vili. „Miért vagy te ideges egy ilyen nyugodt helyen?” „Azért”, mondta Kovács Vili, „mert amikor idejövök, egyből elfog az idegesség, és nagyon jól tudom, hogy mitől van.” „Merre megyünk?”

„Arra”, mondta Kovács Vili, és elhaladtak a tengerimalacok, a fülesbaglyok, a mosómedvék és a réti sasok ketrecei előtt.

A dingókutyáknál Kovács Wladimir megállt. „Egy ilyet elfogadnék”; mondta, „de azt hiszem, ezekkel foglalkozni kell, másként teljesen elvadulnak. És meg kellene szokni azt a vadszagukat is. Nekem pedig nem nagyon van időm. Érzed ezt a szagot?” „Na gyere, most már mindjárt ott vagyunk.” „Egészen kellemes kis hely”, mondta Kovács Wladimir. „Azt majd, meglátod”, mondta Kovács Vili.

„Érzelmes kis kölyök voltál te mindig. Kicsi érzelmes takonypóc, dilisen érzelmes.” „Dilisen, igen?” Kovács Vili egy lépéssel járt bátyja előtt, aki mögött felesége is lemaradt kissé.

„Na nézz csak oda”, mondta egyszer csak Kovács Vili, és előremutatott, ahol három sétány találkozásánál kialakult az állatkert főhelye. Magas, hegyesen végződő vasrudakból szerkesztett kerítés mögött keleti stílusban épített, csempézett falú épület állott, egy-ötven magas, egy-ötven széles bejárattal. Kívül a felirat: Leo leo. Oroszlán. „Na látod?”

Kovács Wladimir az oroszlánt figyelte, amely kissé félretartott, meg-megránduló fejjel, hátsó lábát fájósan húzva sétált körbe a kerítés mentén.

A fűben ülő férfit akkor pillantotta meg, amikor sétája közben az oroszlán egy vonalba került vele. Hófehér, válig érő haja volt, egyszerűen a fűben ült a kerítés mellett és a sétáló oroszlánt nézte. „Szabad a fűben ülni?” Ennyi szaladt ki a Kovács Wladimir száján. Aztán Kovács Vili felé fordult: „Elég gethes állat. Elég trampli. Ezt nézi? Ezzel tölti az idejét naphosszat?”

„Na látod?”, mondta Kovács Vili. „Csak ül és nézi és nem csinál semmi egyebet.”

Kovács Wladimir elment a kerítésig, ott állt egy darabig. „Mibe kerül nálatok egy ilyen állat? Gondolom, elkérnek érte vagy negyven ezrest, még ha ilyen idegbajos is.” Kovács Vili fagyott mosollyal nézett Kovács Wladimir arcába. „Nem eladó”, mondta.

„Ha megfordul, odamegyek”, mondta gyorsan Kovács Wladimir, „mit mondjak neki?”

„Nem fordul meg.”

„Miért nem fordul meg?”

„Mert nem szokott.”

„És mit mondok neki? Hogy apu, hát ez és ez.”

„Kovács úr. Azt mondod.”

„És ő erre mit fog mondani?”

„Nem fog mondani semmit.”

Kovács Vili most hirtelen megfordult, szemöldöke, mint egy elérzékenyült gyermeknek, megrándult, kezével simította ki elboruló arcát. „Gyere”, mondta és belekarolt a sógornőjébe, elcipelte egy padig, és leültek. „Gyere, beszélgessünk.” Kovács Wiadimir felesége elmosolyodott. Kovács Vili is elmosolyodott, szárazon és fenyegetően és azt mondta: „Utállak.” Az asszony újra elmosolyodott, és bólintott. „Utállak. Mindkettőtöket utállak.” Aztán kimerülten elhallgatott.

„Egészen furcsa, milyen csend van, hogy itt micsoda nyugalom honol”, mondta Kovács Wiadimir, miközben melléjük telepedett. „Ilyet már rég nem éreztem. Hol kap az ember manapság ennyi csendet és ilyen jó levegőt. Mit kutyagol az ember, hogy találkozzék egy kicsit a természettel. És ez az oroszlán. Végül is egy oroszlán az egy oroszlán, nem kutyagumi, nem bizony. És ki tudja? Ki tudja, ha időm és lehetőségem lenne, talán elüldögélnék én is itt békésen… De nekem semmire sincs időm.”

Kovács Vili felállt. „Nekem kezd beleköltözni az a dolog a lábizmaimba”, mondta csendesen, „ilyenkor mennem kell.”

„Nem volt lelkem megzavarni”, mondta Kovács Wladimir, „esküszöm, nem tudtam, na.”
„Ennyi volt”, mondta Kovács Vili, amikor a többiek is felálltak, fél arcával rámosolygott a sógornőjére, majd hirtelen átnyúlt előtte és lerántotta Kovács Wladimir karját a fényképezőgéppel. „Az oroszlánt fényképezem”, mondta Kovács Wladimir, „a srácoknak, mert ennél gethesebb, tramplibb oroszlánt biztos nem láttak.”

„Kezdek lassan kihűlni”, morogta magában Kovács Vili, amikor visszafelé menet utolérték.

„A dingókutyákat még egyszer látni szeretném”, mondta Kovács Wladimir. „Jártál már Ausztráliában? Itt azt írja, odavalósiak ezek a kutyák. Ott mindenféle furcsaság megterem, emlős madarak, mindenféle kenguruk, egyebek.” „Nem jártam Ausztráliában”, mondta Kovács Vili, „bizony isten.”

„És amikor lehull a hó, hova lesz az oroszlán?”, kérdezte Kovács Wladimir, amikor már a kerthelyiség sövénye mögött itták a sörüket. „Mi lesz, ha lehull a hó?”

„Utállak”, mondta Kovács Vili. „A feleségedet is utálom. Szerencsétlenségünkben csak utálni tudlak.”

„A feleségemet én is utálom”, mondta Kovács Wladimir; amikor felálltak az asztaltól, és mosolygósan és kérdőn hátba veregette az asszonyt.

„Es war ganz nett”, felelte Kovács Wladimir felesége, amin körülbelül azt érthette, hogy a délutánt sikerült kedvesen eltölteni.


Forrás: Bodor Ádám: Plusz-mínusz egy nap. Bukarest, Kriterion, 1978.

[2003. dec. 13.]

Korábbi novellák
 
PARTI NAGY LAJOS:
>A hullámzó Balaton
KURT VONNEGUT:
>Padhistória
REJTŐ JENŐ:
>Őfelségem, I-ső Fülig Jimmy naplója
KARINTHY FRIGYES:
>Rejtvények
ANTÓNIO TORRADO:
>Volt egyszer egy...
JACK LONDON:
>Megölni egy embert
ÉMILE ZOLA:
>Tisztes úriház
DRAGO JANČAR:
>Kaján vágyak
HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN:
>Csíkország borai
ÖRKÉNY ISTVÁN:
>Nincs bocsánat
DÉRY TIBOR:
>Kedves bópeer...!
JULIO CORTÁZAR:
>Mese tanulság nélkül
ILLÉS ENDRE:
>Szávitri
JONATHAN CRAIG:
>A bébi
JAMES JOYCE:
>Eveline
WILLIAM GOLDING:
>A piramis
WILLIAM KENNEDY:
>A Menő
ROBERT MERLE:
>Marcello Accoramboni
OTFRIED PREUSSLER:
>Alapos lecke
JOHN UPDIKE:
>Malefica
MURRAY BAIL:
>Zoellner definíciója
ESTERHÁZY PÉTER:
>Egy nő
KÍNAI NÉPMESE:
>A hűséges asszony
GEORGE ORWELL:
>Állatfarm
---:
>Daniel és Karen
FRANCOIS VILLON:
>Megcsalt szerető panasza
JOHN UPDIKE:
>Az eastwicki boszorkányok
ÖRKÉNY ISTVÁN:
>Információ
ZÁGONI ATTILA:
>Szószátyár tekintet
THOMAS BERNHARD:
>Hamsun
PÁSKÁNDI GÉZA:
>Kitől tanulja?
IGNOTUS:
>Ki maga?
CSEHOV:
>Pipogya nő
SINKÓ ZOLTÁN:
>A fiktív brigád
STEPHEN LEACOCK:
>Az 56. számú kuncsaft
DAL STIVENS:
>Az egyszarvú
BAJOR ANDOR:
>A mammuttól a levélhordóig
JAROSLAV HASEK:
>A névtelen levél
JEROME K. JEROME:
>A fürdés gyönyörűsége
FELSŐ-NÉMETORSZÁGI KERESKEDŐ-POLGÁR:
>Fortunatus
SUMER ISMERETLEN:
>[Ráolvasás a bordélyban]
JOHN DONNE:
>Elégia a vetkőzésről
MURRAY BAIL:
>Csönd
DAL STIVENS:
>Asszonyi éhség
SAMSZU'D-DÍN MUHAMMAD HÁFIZ:
>Én bizony nem az vagyok...
MÁRAI SÁNDOR:
>Ég és föld
RICHARD HUGHES:
>A kísértet
JAMES THURBER:
>A szellemjárás
STEPHEN B. LEACOCK:
>Ghenti Guidó, a csapfúró
WEÖRES SÁNDOR:
>A meg-lepett szeretők
SPIRÓ GYÖRGY:
>Előzetes
JÓZSEF ATTILA:
>Szabad-ötletek jegyzéke
BODOR ÁDÁM:
>Állatkert
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER:
>A mélyhűtött ember
E. A. POE:
>A perverzió démona
Kínai tanmesék:
>Gyanú
ALLEN GINSBERG:
>Meszkalin
STANISŁAW LEM:
>Solaris
GUY DE MAUPASSANT:
>Michèle
MIHAIL BULGAKOV:
>Egy hulla kalandjai
ALBERT CAMUS:
>A bukás
VIKTOR PELEVIN:
>Sigmund a kávéházban
ALDOUS HUXLEY:
>Szép új világ
H. G. WELLS:
>Az alma
F. SCOTT FITZGERALD:
>Hosszú út sehova
NEMES NAGY ÁGNES:
>Betét-dal
PETER BICHSEL:
>A tejesember
GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ:
>(Húsz centavo)
KARINTHY FRIGYES:
>Ultramodern idők vagy Chaplin mint világcár
JORGE LOUIS BORGES:
>Aszerión háza
PILINSZKY JÁNOS:
>Három etűd a bűnről - II Ítélet
JOHANN PETER HEBEL:
>Rossz vásár
FORGÁCH ANDRÁS:
>Az angyalarcú kígyó
KURT VONNEGUT:
>„Így megy ez”
GRAHAM GREENE:
>A láthatatlan japánok
ANDRÁD SÁMUEL:
>Nem tilalmas áruk a macskák
UMBERTO ECO:
>Mr. X. vastagbele
MARTON LILI:
>Ismerõsöm, a gyilkos
J. D. SALINGER:
>Egy taoista mese
JACK KEROUAC:
>Manhattani vázlatok
BOCCACCIO:
>Egy barát...
BENVENUTO CELLINI:
>Pomona
MÓRA FERENC:
>A veriszkóp
JOSEPH HELLER:
>A 22-es csapdája
ERNEST HEMINGWAY:
>Macska az es˜ben
SAMUEL BECKETT:
>Egy este
SEHREZÁD:
>Aki hamar feltalálta magát
AKUTAGAVA RJÚNOSZUKE:
>Az énekl˜ borz
AARON BLUMM:
>Miért szeretünk óvodába járni?
ORBÁN JÁNOS DÉNES:
>A zákhányos csuda
A.P. CSEHOV:
>A csinovnyik halála
JULIO CORTÁZAR:
>Az összefügg˜ parkok
FRANZ KAFKA:
>Egy balekfogó leleplezése
ÖRKÉNY ISTVÁN:
>„In our time”
FERNANDO CABRAL MARTINS:
>egy üres pohárban repültek a jégkockák
SLAWOMIR MROZEK:
>Fejl˜dés
KOSZTOLÁNYI DEZS˜:
>Az emberiség barátja
CSÁTH GÉZA:
>Apa és fiú







24 óra hírei 24 óra cikkei
HIRDETÉS