2017. július 22. szombatMagdolna
38°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
vasarnap.transindex.ro

ÖRKÉNY ISTVÁN

„In our time”

2003. márc. 7.

-- Kérek egy duplát -- mondta a fiatalasszony.
-- És a kedves vendég? -- érdeklõdött a felszolgálólány.

-- Hát mit igyak -- tûnõdött a férfi. Megnézte a pincérkisasszonyt. Üdén, csaknem gyerekesen mosolygott le rá. -- Nem baj, ha valami különlegességet kérek?
-- Csak tessék bátran. Bár idekint minálunk nem nagy a választék.
-- Én sem valami ínyencségre gondolok.
-- Ide hallgasson -- hajolt hozzá a fiatalasszony. -- Ha megint nem fér a bõrébe, hazamegyek.

Két-három hetenként megittak egy kávét, mindig ugyanabban a kis budai presszóban, nem messze a remíztõl, gesztenyék alatt.

-- Nézze, Alizka. Maga feketét kért. Engedje meg, hogy én is azt hozassam, amire gusztusom van.

A pincérkisasszonyhoz fordult.

-- Csak az a baj, hogy amit rendelni szeretnék, annak hirtelenében nem jut eszembe a neve. Egy olyan sötét folyadék.
-- Szeszes ital?
-- Nem, nem. Ha jól emlékszem, üvegpohárban hozták. És úgy emlékszem, egészen forró volt. Tehát nem szeszes ital.
-- Attól félek, hogy ez nekünk nincs.
-- Ezt el se tudom hinni. -- mondta a férfi. -- Nem lehetne megkérdezni a vezetõ kartársat?
-- Már hogyne lehetne. De elõre megmondom, hogy én már ötödik éve dolgozom itt -- mondta a kisasszony, és besietett.
-- Kezdek torkig lenni a maga viselkedésével -- mondta mérgesen a fiatalasszony. Nem szerette a feltûnést. Az autóbuszon mindig az ablak felé fordult. Még a szûk cipõt se volt bátorsága kicserélni. -- Ha nem hagyja abba, hazamegyek.
-- Még nem is mesélt Jugoszláviáról.
-- Ilyen hangulatban nem tudok mesélni.

Már jött a kisasszony. Már messzirõl mosolygott.

-- Azt kérdezi a vezetõ kartársnõ, hogy nem világosbarna volt-e az az ital.
-- Nem, kérem. Sõt, majdnem fekete.
-- És hol tetszett azt legutóbb fogyasztani?
-- A Gerbeaud-ban.
-- Sejtettük! -- nevetett egy jót a pincérkisasszony. Hát, kérem, a Gerbeaud osztályon felüli luxus kategória. Mi pedig, tessék megnézni a táblát, másodosztályú cukrászda vagyunk.
-- Várjon csak! -- mondta a férfi. -- Most jut eszembe, hogy kiskanalat is adtak hozzá. És még valamit. A tányéron néhány kicsi fehér kockát.
-- Kockát? -- nézett rá a pincérlány. Aztán fölkacagott. -- Öt éve vagyok itt, de ilyen kívánság még nem volt. Kockák! -- kacagott megint.
-- Nem lehetne a vezetõ kartársnõt megkérdezni?

A felszolgálónõ elment, de az ajtóból visszanézett, szájára nyomta a kezét, és nevetett.

-- Csak akkor boldog, ha foglalkoznak magával? -- kérdezte dühösen a fiatalasszony.
-- Dehogy, Alizka. Én akkor se vagyok boldog. Nos, milyen az a Bled?
-- Ne tegyen úgy, mintha kíváncsi volna Bledre. Inkább nézze meg, mit csinál.

Kijött a kisasszony. Mögötte szikáran, szemüvegesen a vezetõnõ, kezében egy nem nagyon ismert Hemingway-kötet. („In our time” -- magyarul, nagyjából: „A kor, amelyben élünk.”)

-- Hallom a problémát -- mondta udvariasan.
-- Kérem, ne tessék belõle kázust csinálni -- mondta a férfi.
-- Mi szeretjük a régi vendégeinket kielégíteni. Milyen természetûek voltak a kockák?
-- Ha jól emlékszem, fehérek. És meglehetõsen kisméretûek.

Emezek összenéztek. A pincérlány, aki most nem mert nevetni, csak hangtalanul kuncogott. A vezetõnõ azonban komoly maradt.

-- Nagyon bosszantó, de hát mit csináljak? Nekünk semmiféle kockáink nincsenek.
-- Nem is olyan fontos -- mondta a férfi.
-- És azt a szóban forgó folyadékot sem ismerem.
-- Üsse kõ -- legyintett a férfi. -- Akkor én is kérek egy duplát.


Forrás: Örkény István: Válogatott egyperces novellák. Palatinus, 1998.