2019. október 19. szombatNándor
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
vasarnap.transindex.ro

JULIO CORTÁZAR

Az összefüggõ parkok

2003. márc. 21.

Néhány napja kezdte el olvasni a regényt. Közben sürgõs elintéznivalója akadt, így félretette a könyvet, és csak akkor vette ismét a kezébe, amikor visszavonatozott a birtokára; lassacskán felkeltette az érdeklõdését a cselekmény és a szereplõk jellemrajza.


Akkor délután írt egy levelet a megbízottjának, megtárgyalt az intézõvel egy bérleti ügyet, majd ismét elõvette a regényt a csendes dolgozószobában, amelynek a tölgyfaparkra néztek az ablakai. Elterpeszkedett a kedvenc karosszékében, háttal az ajtónak, mert bosszantotta a gondolat, hogy esetleg megzavarhatják, a bal kezével megsimogatta a zöld bársonyhuzatot, majd belekezdett az utolsó fejezetekbe. Az emlékezetében még elevenen megmaradt a szereplõk neve és alakja; úgyszólván azon nyomban átadta magát a regény képzeletbeli világának. Szinte természetellenesen élvezte, hogy sorról sorra egyre jobban elszakad a környzetétõl, s hogy közben azért érzi, hogy a feje ott nyugszik kényelmesen a bársonnyal behúzott, magas támlán, a cigarettája egyfolytában a keze ügyében van, és hogy a hatalmas ablakokon túl ott cikázik az alkonyati szellõ a tölgyek alatt. Szavanként haladt elõre, elmerült a hõsök undorító dilemmáiban, és hagyta, hadd ragadják magával az összeálló képsorok, amelyek egyre színesebbek és élénkebbek lettek, s eközben átélte az erdei kunyhóban lejátszódó utolsó találkát. Az asszony lépett be elõször, szorongó léptekkel; a szeretõje most ért oda, az arcán egy megpattant faág nyomát viselte. Az asszony forró csókokkal csillapította a vérzést, de a férfi nem állhatta most a gyöngédséget, nem azért jött, hogy megismételje titkolt szenvedélyük szertartásait, amely a száraz falevelek és az eldugott ösvények világában lelt oltalmat. A tõr átmelegedett a mellén, alatta ott dobogott a meglapuló szabadság. Itt heves párbeszéd következett, mely olyan sebesen folyt, több oldalon át, akár egy kanyargó patak, és kiérzõdött belõle, hogy már a kezdet kezdetén mindketten mindent elhatároztak. Az asszony simogató keze, mely úgy fonta körül a szeretõ testét, mintha szeretné visszatartani, lebeszélni valamirõl, egyben undorító mohósaggal rajzolta ki annak a másik testnek a körvonalait, amelynek a megsemmisítésére összeszövetkeztek. Semmirõl se feledkeztek meg: se az alibirõl, se a véletlenrõl, még az esetleges hibákról sem. Attól az órától fogva minden pillanatnak megvolt a maga gondosan kidolgozott feladata. A könyörtelen kettõs felügyelet épp csak egy arcsimogatás erejéig szünetelt. Alkonyodott.

Szigorúan kötötte õket az elõttük álló feladat, egymásra se néztek, úgy váltak el a kunyhó ajtajában. Az asszonynak az észak felé tartó ösvényen kellett elindulnia. A férfi visszafordult egy pillanatra a szemközti útról: nézte, hogy szalad a kedvese azzal a szép lobogó hajával. Aztán õ is nekiiramodott, a fák és a sövények közt lopakodott elõre, míg csak meg nem pillantotta a házhoz vezetõ fasort az alkonyati, mályvaszínû ködben. A kutyáknak nem volt szabad ugatniuk, és nem is ugattak. Az intézõ nem szokott már ilyenkor ott lenni, és nem is volt ott. Felment a tornácra vezetõ három lépcsõfokon, és belépett. A fülében lüktetõ vér dobolásában az asszony szavai visszhangzottak: elöl egy kék terem, utána egy díszes folyosó meg egy szõnyeggel borított lépcsõ. A tetején: két ajtó. Senki az elsõ szobában, senki a másodikban. Azután a szalonajtó, akkor kézbe a tõrt, az ablakon beszüremlik a fény, ott a zöld bársonnyal bevont, magas támlájú karosszék, és a férfi -- a karosszékre támasztott fejjel -- egy regényt olvas.

(Scholz László fordítása)


Forrás: Julio Cortázar: Nagyítás. Elbeszélések. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997. Európa zsebkönyvek.