2017. június 23. péntekZoltán
19°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város
vasarnap.transindex.ro

ÉMILE ZOLA

Tisztes úriház

2004. nov. 7.

[részlet] Maguk azt sem bánnák, ha mezítláb járkálnék az utcán! Pedig hát ha valakihez egy nő tartozik, már a jóérzés is azt diktálja, hogy etesse és ruházza. De ezt soha, egy férfi sem képes megérteni.




Éjfélt ütött az óra. Octave fáradtan álldogált, félve fülelt, hogy mikor hallja meg Berthe szoknyájának suhogását a szűk folyosón. Fél egykor már valósággal szorongás gyötörte, egy órakor azt remélte, hogy megmenekült, de megkönnyebbülésébe valami titkos harag vegyült, a férfi bosszúsága,

akiből egy asszony bolondot csinál.

Mikor azonban ásítozva elszánta magát, hogy levetkőzik, felhangzott a három könnyed koppantás. Megérkezett Berthe. Octave bosszankodott, de hiúságának mégiscsak hízelgett a dolog, és karját kitárva ment Berthe elé. De az asszony eltolta magától, reszketve hallgatózott a sebtében becsukott ajtónál.

– Mi baj van? – kérdezte Octave fojtott hangon.

– Nem tudom, félek, olyan sötét a lépcsőház, azt képzeltem, hogy valaki jön utánam... Istenem, milyen őrültség egy ilyen kaland! Egészen biztos, hogy valami baj ér bennünket!

Mindketten megdermedtek ettől a gondolattól. Meg sem csókolták egymást. Pedig Berthe nagyon bájos volt fehér pongyolájában, tarkóra csavart aranyfényű hajával. Octave nézte, és sokkal szebbnek találta, mint Marie-t, de már nem kívánta, jelenléte csak teher volt számára. Berthe leült, hogy kicsit kifújja magát. Egyszerre csak úgy tett, mintha nagyon megharagudnék, megpillantott az asztalon egy dobozt, és rögtön kitalálta, hogy csak az a csipkesál lehet benne, amiről már egy hete beszél.

– Elmegyek – jelentette ki, de még csak fel sem állt.

– De miért?

– Talán azt képzeled, hogy eladom magam? Állandóan sértegetsz, megint elrontod minden örömömet, ezt az éjszakát... Miért vetted meg? Hiszen megmondtam, hogy ne merészeld!

Felállt és végül mégiscsak beleegyezett, hogy megnézze, de amikor levette a doboz tetejét, olyan csalódást érzett, hogy méltatlankodva kiáltott fel:

– Hiszen ez nem is chantillyi csipke, hanem lamai!

Octave, aki mostanában kevésbé volt bőkezű az ajándékozásnál, valóban engedett a fösvénység kísértésének. Magyarázgatni kezdte, hogy a lamai csipke is lehet gyönyörű, ez itt éppen olyan szép, mint egy chantillyi, dicsérte az árut,

mintha csak a pult mögött állna,

rábeszélte, hogy tapogassa meg a csipkét, esküdözött, hogy örökké eltart. De Berthe csak a fejét rázta, majd megvetően szakította félbe:

– Hát persze, ez száz frankba kerül, a másik meg háromszáz lett volna.

És amikor látta, hogy a férfi elsápadt, enyhíteni akart a szavaim, és hozzátette:

– Mégis nagyon kedves tőled, köszönöm... Nem a pénz teszi az ajándékot, hanem a szándék.

Megint leült. Csend volt. Octave egy kis idő múlva megkérdezte, nem feküdnének-e le. De igen, hogyne, majd lefekszenek. Csakhogy ő még most is olyan izgatott, olyan buta rémület fogta el a lépcsőházban. És megint a félelemről beszélt, hogy milyen nyugtalan Rachel miatt, elmesélte, hogy meglátta Auguste-öt, amint az ajtó mögött a cselédlánnyal suttogott. Pedig olyan könnyű lenne megfizetni a lány hallgatását, csak néha-néha kellene öt frankot adni neki. De persze ehhez öt frank kellene, és neki soha nincs pénze, neki semmije sincs. Hangja érdessé vált, a kendőről nem beszélt ugyan, de csalódása annyi haragot, annyi keserűséget váltott ki belőle, hogy végül a szeretőjét is azokkal az örökös szemrehányásokkal halmozta el, melyekkel a férjét szokta gyötörni.

– Hát élet ez? Az embernek soha egy garasa, a legkisebb csacsiság miatt is nyelni kell, megalázkodni... Már torkig vagyok az egésszel! Torkig!

– Octave a mellényét gombolta ki, és közben fel-alá járkált, de most az asszony elé állt, úgy kérdezte:

– Tulajdonképpen miért mondod nekem mindezt?

– Hogyan? Hogy miért mondom? Végtére is vannak dolgok, amelyeket már a tapintat is sugallhatna magának, hogy ne nekem kelljen pirulva előhozni ilyesmit. Magának már réges-régen meg kellett volna vásárolni azt a lányt, hogy nyugodt lehessek felőle.

Elhallgatott, majd elnéző gúnnyal hozzáfűzte:

– Ez talán mégsem tette volna tönkre magát.

Újból csend lett. Octave fel-alá járkált, és megjegyezte:

– Sajnálom, hogy magának nem vagyok elég gazdag!

Erre már elmérgesedett a hangulat, és olyan kíméletlenül veszekedtek, mintha csak házastársak lennének.

– Miért nem mindjárt azt mondja, hogy a pénzéért szeretem! – kiabált Berthe nyersen, ahogyan az anyjától megtanulta, és önkéntelenül is az anyja megszokott kifejezéseit használta. – Persze, én pénzéhes asszony vagyok! Mi? Hát igenis szeretem a pénzt, mert józan asszony vagyok! Mondhat, amit akar,

a pénz mégiscsak pénz.

Ha volt egy frankom, másoknak mindig azt mondtam, hogy kettő van, mert az ember inkább irigyeltesse, mint sajnáltassa magát.

Octave csüggedten szakította félbe, a hangja elárulta, hogy már csak békességre vágyik:

– Ide hallgass, ha téged ennyire bosszant, hogy a a sál csak lamai, kapsz egy chantillyit is.

– Eh, a maga sálja! – folytatta Berthe végleg nekivadulva. – Fütyülök a maga sáljára! Egészen más bánt engem, érti?... Hiszen maga pont olyan, mint a férjem! Maguk azt sem bánnák, ha mezítláb járkálnék az utcán! Pedig hát ha valakihez egy nő tartozik, már a jóérzés is azt diktálja, hogy etesse és ruházza. De ezt soha, egy férfi sem képes megérteni. Ha én annyiban hagynám, hát maguk felől akár egy szál ingben is mászkálhatnék!

Octave-ot teljesen kimerítette ez a viharos családi jelenet, egy szóval sem válaszolt, megfigyelte, hogy Auguste néha így szabadul meg az asszonyától. Lassan levetkőzött, várta, hogy majd csak lecsillapul a vihar. Vetkőzés közben balsikerű szerelmi ügyeire gondolt. Pedig ezt az asszony olyan forrón kívánta, még a terveit is halomra döntötte miatta. Nos hát, a forrón kívánt asszony itt van a szobájában, de csak veszekszik, elveszi az éjszakai nyugalmát, úgy viselkedik, mintha már legalábbis féléves házasok volnának.

– Nem lenne jobb, ha lefeküdnénk? – kérdezte Octave. – Annyi örömet vártunk ettől az éjszakától! Olyan csacsiság azzal tölteni az időt, hogy kellemetlenkedjünk egymásnak!

Csupa békülékenység volt, vágytalanul, de udvariasan át akarta ölelni. Berthe ellökte magától, és könnyekbe tört ki. Octave már csak egyet kívánt, mielőbb legyen vége az egésznek. Dühösen rúgta le a cipőjét, elhatározta, hogy akár Berthe nélkül is lefekszik.

– Talán még azt is hánytorgassa fel, hogy eljárogatok hazulról – mondta zokogásba fúló hangon. – Vesse a szememre, hogy túl sok pénzbe kerülök... Tudom jól, hogy az egész amiatt az átkozott kendő miatt van. Ha bezárhatna egy ládába, hát tudom, hogy megtenné. Barátnőim vannak, igenis eljárogatok hozzájuk, ez talán mégsem bűn... Ami meg a mamát illeti...

– Na, én lefekszem – mondta a férfi, és bedobta magát az ágyba. – Vetkőzz le, s hagyd a mamádat, de annyit mondhatok, hogy csúnya egy természetet örököltél tőle.

Berthe gépiesen vetkőzni kezdett, közben egyre izgatottabban, egyre hangosabban beszélt:

– A mama mindig megtette a kötelességét, maga meg itt ne kritizálgassa! Megtiltom, hogy a nevét is ki merje ejteni!... Még csak az kellene, hogy a családomat sértegesse!

Az alsószoknyájának szalagja csak nem akart kibomlani, dühösen tépte le a csomót, azután az ágy szélére ült, és a harisnyáját húzta le.

– Jaj, mennyire sajnálom, hogy gyenge voltam magával szemben! Az ember jobban meggondolná az ilyesmit, ha mindent előre látna.

Most már csak egy szál ing volt rajta, lába, karja csupasz volt, de az ing különben is alig takarta a gömbölyű asszonyka meztelenségét. Haragtól pihegő keble kibuggyant a csipkék közül. Octave, aki eddig duzzogva a fal felé fordult, most egyszerre az asszony felé fordult.

– Szóval sajnálja, hogy belém szeretett?

– Bizony sajnálom, hiszen maga képtelen arra, hogy megértse a szívemet!

Most szembefordult, közelről nézték egymást, ádáz arcukon nyoma sem volt a szerelemnek. Berthe a lefeküdni készülő asszony bájos mozdulatával hajolt előre, behajlított lábát felemelte az ágy szélére, a keble megfeszült, de Octave meg sem látta a rózsaszínű testet, hátának lágyan hajló vonalát.

– Ó, istenem, ha elölről kezdhetném! – tette még hozzá Berthe.

– Akkor persze valaki mással kezdene, mi? – mondta Octave hangosan és durván.

Berthe elnyújtózott mellette a takaró alatt, és éppen ilyen ingerült hangon akart visszavágni, mikor ökölcsapások döngették meg a szobaajtót. Rémülten hallgattak el, mozdulatlanul, dermedten feküdtek, egy pillanatig nem voltak képesek felfogni, hogy mi történik.

Fojtott hang szólalt meg:

– Nyissátok ki! Úgyis tudom, hogy henteregtek! Nyissátok ki, vagy összetörök itt mindent!

A férj hangja volt.




Forrás: Émile Zola, Tisztes úriház, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1987.