2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

AARON BLUMM

Miért szeretünk óvodába járni?

2003. ápr. 4.

Mert a Józsi nekem a legjobb barátom. És a Józsi mindennap, amikor megyünk az óvodába, korán, van úgy hogy már negyed hétkor, megjelenik minálunk, és a nagymamámmal, amíg én fel nem ébredek, kellemesen elbeszélget.

És az én nagymamám ilyenkor mindenfélével megkínálja a Józsit, mert õ is nagyon szereti õt, mint ahogyan én is, és kedveskedik is neki, meg babusgatja, mint ahogyan én is. Igyad, Józsikám, mondja, kis mennyiségben ez orvosság. Ez a Józsi meg a nagymamám kedvenc visszatérõ motívuma, mindig ezen szoktak nevetgélni. Mert az én nagymamámnak errõl egy története is van, amit ilyenkor mindig el is szokott mesélni. Mert az én nagymamám, amikor még nem volt az én nagymamám, varrónõként dolgozott a dombosi varrodában, és a Kiss doktor, aki sokáig csapta neki a szelet, mindig eljárt hozzájuk a varrodába, és ezt õ szokta neki mondogatni, miközben a kezét simogatta, hogy Teruskám, kis mennyiségben ez orvosság. És az én nagymamámnak még nagyon sok érdekes története van, Õ mindent tud, ami a világban történik, mesél nekünk a háborúról, a lánykoráról, arról amikor jöttek, meg átmentek rajtuk az oroszok, de nekünk a Józsival ilyenkor, azokon a napokon, amikor óvodába megyünk, nincs idõnk mindent végighallgatni. És a Józsi az nekem már nagyon régóta a legjobb barátom, mert a Józsi az nagyon erõs, mert akkorák a kezei mint egy hatalmas lapát, mert õ sokat, talán tíz évet is karatézott, meg mostanában néha badizik is. És akkor, amikor engem a dombosi faszomgyerekek molesztálnak, akkor én csak így csinálok, hogy Józsi, és a Józsi ilyenkor azonnal ott terem, és szétrugdossa a tökeiket. És olyankor reggelente, amikor már én is felkelek, és megiszom a nagymamám gyógyteáját, ilyenkor azt mondja nekem a Józsi, hogy jól van most már, ideje volna elindulni, és én ilyenkor megfogom az óvodástáskámat, beleteszem a törölközõt, a szappant, meg az óvószereket, az orvosságaimat, megpusziljuk a nagymamámat, és megindulunk az óvodába.

Én azt hiszem, hogy az én életemnek ez a legszebbik része. Amikor a Józsival kettesben megyünk az óvodába, mert ilyenkor minden, minden teljesen megváltozik, minden tisztára más, például a ruhánk is, az is sokkal szebb, mint máskülönben. Meg egyáltalán minden, minden elkülö`m`bözõdik. És az emberek is a mi utcánkban, akik különben, ha egyedül megyek, csak mogorván néznek rám, és mindenféléket mondanak a hátam mögött, ilyenkor ránk mosolyognak, és elõre bólogatnak, meg minden. A mi utcánk tele van különben roncs meg beteg emberekkel, idehelyezte õket az elöljáróság, hülye itt mindenki, szoktuk mondani a Józsival, csak a Józsi meg én vagyunk normális, de ezt csak a hátuk mögött mondjuk, ha már elhagytuk a sarkunkat. Például a Manci néni, aki különben egész nap csak a tévét nézi, a híreket, meg a különbözõ dokumentumfilmeket, az tõlem mindig azt szokta kérdezgetni, amikor kiáll néha az utcára, hogy no, Juliskám, és akkor, te mikor fogsz férjhez menni, meg ilyenek, pedig hol van az még, õ is tudhatná. De ilyenkor, amikor a Józsival megyünk kettesben, ilyenkor õ is úgy csinál, mintha nagyon jóba lennénk, mintha egy mosollyal el lehetne mismásolni ezeket a dolgokat. Pedig hát, õ is tudhatná, hogy nem. Hogy nem lehet. Meg ott van a Gizi néni is, és akkor a Gergõ bácsiról még nem is beszéltem. Nem lakunk mi messze az óvodától különben, csak a Józsival mindig teszünk egy kört ilyenkor pluszban is, mert mindenféle illusztris dolgot csinálunk útközben, és ezt alig tudjuk abbahagyni. Van például egy ház is, amelyiknek a pincéjében szellemek laknak, ezt a Józsi mondta nekem, de azokat csak nagyon ritkán lehet látni, és akkor se sokáig. Én csak egyszer láttam egyet, de a Józsi szerint az se az volt. És a Józsival mi mindig lemegyünk ennek a háznak a pincéjébe, és szellemes vicceket mesélünk.

És az is érdekes, hogy valahogy, akármilyen késõn indulunk el mi az óvodába, a Józsival mindig elsõnek érkezünk oda, nincs olyankor ott még senki sem. Hát, de ez aztán egy külön sóbiznisz. Mert, hogy miket szoktunk mi ott ilyenkor a Józsival csinálni, azt talán el sem szabadna mondanom. Mert, hogy ilyenkor rossz példát statuálunk, valahogy így, valahogy így mondják ezt a rendõrök. Mert, ha mi a Józsival belépünk az óvoda udvarába, akkor elkezdünk ott szaladgálni le-föl, meg csúszdázni, meg körhintázni, mint a bolondok, össze-vissza, forgunk, meg ugrálunk le a hintákról, le is szakadt alattunk már egy párszor a hinta. De a legjobban a Józsi mégiscsak azt szereti, az uzsonnára kapott tejeskávén, meg a mákos kalácson kívül, azokon a napokon, amikor óvodába megyünk, ha a többiek is lassan megérkeznek az óvoda udvarába. Mert ilyenkor a Józsi a lányokat zavargatja, fõleg azokat, akiknek jók a lábai. A Józsi benyúlkál ilyenkor a lányok szoknyája alá, meg minden, és kérdezgeti õket, hogy nekünk ez jó-e. Nektek ez jó, nektek ez jó, kérdezgeti. És, én legalábbis így gondolom, hogy így folyna ez egész estig, ha egy idõ után nem jelenne meg az ajtóban az óvó néni, és nem ordítaná el magát, hogy sorakozó. És ilyenkor, amikor sorakozó van, mindenki szépen beáll a sorba, meg megfogja a mellette álló kezét, és akkor mi is beállunk a Józsival a sor végére, mert mi vagyunk közöttük a legnagyobbak, és akkor a Józsi megfogja az én kezemet is. Etus, visítja az óvónéni ilyenkor a takarítónõnek, hívja gyorsan a rendõröket, ezek már megint itt vannak.