2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

Vida Gábor

Az alvadás éjszakája

15.2.2015

1. Búcsú a színésznőtől

akkoriban, mikor sötét korszakaink sötét korszakokkal váltakoztak, és csak egy-egy cigarettaszünetnyi fehér villódzásban pillantottuk meg, hogy mi az, ami elmúlt, és mintegy sejtettük az elkövetkezők keserű szájízét, mindig úgy tekintettünk kiselejtezett önmagunkra, mint az a művészi fintort vágó színésznő, mikor a vaku belevillan a tükörbe, és a sminkszoba apró tárgyai, megannyi színes foltja egyetlen masszává ömlik, és megviselt arcán szétkeni a bukott előadások és a vastaps ragacsos porát, mert tudni lehet, hogy ez a megfakult elegancia, ezek a tompa, ködös színek csak a rossz minőségű fotópapír és a kelletlen pillanatban exponált kép miatt ilyen művésziek, és mégis, két sötét pillanat között a felvillanó vaku torz, szemráncoló fényében úgy áll a színésznő, mintha szűkülni induló, elkésett pupillájából kipattant világot találna maga körül, de sem megmoccanni, sem megszólalni nincs ideje, és később csak egy rossz minőségű fényképről nézi tátott szájú önmagát, amint felhúzott szempillájára valami drága festéket próbál felvinni, de hirtelen kialszik az erős fény, ez már a fotó hátlapja, netalán egy következő, több kockányira levő pillanat, és az apró ecsetet tartó keze reszketni kezd, szemhéját leszorítja, erősen, mint akinek hirtelen eszébe jutott a migrénje, ajkába harap, pár szobával arrább becsapódik egy ajtó, a tükör előtti polcon a sok dobozka zörgő táncba kezd a levegőben maradt kéz ernyedt mozdulatú vonalat húz a tükörre, amint estében kapaszkodni próbál, de egy apró golyó süvítése irtózatos messze dobja a tükröt, a falat, a fehér csempeburkolat lassan sötétülő örvénylésbe kezd, a padlón felduzzadó vércsepp iramlik, de a rácsos lefolyó peremén az alvadás éjszakája megtorpantja

2. Indulás

az a rozzant csűr örökre úgy marad meg emlékezetedben, mintha a hajnali szedelőzködés után végleg megszűnt volna létezni, mert a seszínű hajnal teljesen magába fogad, és mögötted nem marad más, mint a pozdorjává tört széna, a leszakadt gerendák és a darabokra hullott szekér maradványainak kusza egyvelege, amit rendetlen halmazzá tagol egy-egy álmában mocorgó tömött hálózsák, a kába izomlázas álom még tömören feszül a lecsüngő, piszkos pókhálókon, és recsegő ízületeid nem bírnak a ködből átgomolygó csenddel jót már nem ígér ez az indulás, a tapinthatóvá fehórült köd, a csendesen, mintha fölfelé szitáló eső nem takar el semmit, a hosszú erdők között fehérlő, mészköves út, a felhőben olvadozó csöpögő fák olyan biztosan várnak, mint egy régen megérkezett vendéget, aki pillanatok múlva felébred, és ettől a feledésben maradó, régi barátság megint belép a nyitott erkélyről, az alig bútorozott szoba enyhén lejteni kezd, mint hajó a viharban, a fal mellé guruló sok apróságból pedig elég egyetlen darabot felemelni, mert mindenről ugyanaz jut eszedbe az első, talpad alatt megcsikorduló kavics, máskori, sokat dúdolt hangfoszlányokat vegyít a hűvös csöpögésbe, egy imbolygó tócsából ismeretlen vagy csak elfelejtett arcod bámul rád, mintha a leheletnyi üledékből válna ki, mint amikor a megbillent szoba padlóján szembecsillan egy pillantás, a fal tövében gubbasztó apróságok közül egyet megragadsz, de felemelni már nem tudod, mert láthatatlan, mérges gyökérrel fonódott a többihez, de az az arctöredékben moccanó pillantás valahogy ott ég rajtad, mint mikor a csűrben hagyod a többieket, de valahonnan, a korhadó, sötétbarna deszkák mögül néz vagy nézhetne valaki, akár fáradt, csukott szemmel is, mert érzed, hogy ez neked szól, akárhova mész is, végig ott lebeg mögötted, mint egy sóhajodat lesimító kéz, amit az út fehérre ázott kövei zárnak magukba, míg visszajössz, mert valahova egyszer vissza fogsz jönni, s ha nem ismered is fel a helyet, az útba zárt simogató kéz összerándul lépteid csikorgására, a tócsa megbarnul, rád bámuló, elfelejtett arcod elfordul, oldalról látod, hogy valamit kémlel a fátyolos tájban, a csűr romjai feltöltik a szobát, a dőlésre a szúette szekérkerék aprót moccan, de nem történik semmi, innen már elmentél

3. Névjegykártya

az utolsó történetbe még bele se fogtam, és mar nincs kinek elmesélnem magam, mert ez a történet a magányról szól, amit nem lehet elmesélni, a hallgatás széléről visszafordulnak a szavak, úgy megyek tovább, hogy önismétlésbe hulló ritmusuk üres cuppogása kísér, sárba merült lábnyomaim, mint megannyi könyörgés, amit a lezúduló eső patakká mos, így viszi átminősült életmaradékaimat valahova, ahol a hallgatás üvegfalán innen, avas történetet mesélek valakinek, aki máshol, máskor értette meg ugyanazt, amibe én belebuktam, ami után már csak a hallgatás, a becsukott ajtó bólintása és egy üres szoba megőrzött álma, hogy: én még mindig...

Megjelent a Látó 1992/10-es számában.