Demény Péter
Esernyő
26.4.2015Megkívántam az esernyőt. Mármint a paraplét, igen. Az esernyő egyik kolléganőm tulajdona: kék, fehér, piros, sárga keveredik rajta.
Tudom, nem a legmegfelelőbb pillanatban, hisz velem szemben egy nem túl fiatal, de nem is túl öreg, nem túl szép, de nem is túl csúnya tanárnő ül; körülöttem diáklányok, mert csak tíz fiú van az évfolyamon, és negyvenen vagyunk; a barátnőm pedig a kezemet simogatja.
De én akkor is megkívántam az esernyőt.
Tudom, nem kéne olyan hányavetin kezelni a dolgot. Végül is, ha valaki valamilyen úton-módon rájönne eme tilos vonzalomra, óriási katasztrófa lenne a vége. Szüleim a hajukat tépnék, a barátnőm elhagyna, a lányok elkerülnének, barátaim átmennének az utca túlsó oldalára, a rendőrség kijönne, és rövid vizsgálat után letartóztatna, és az orvosok mentenének meg elmeállapotomra való tekintettel. Gumicellában végezném tehát.
Egyedül a pszichológusok sietnének a segítségemre, de én nem hagynám őket segíteni rajtam, azaz diadalmaskodni felettem, nem, a világ minden kincséért sem ismerném be, hogy persze, mert az ernyő a közepéig vastagodik, onnan pedig vékonyodik, és ez, a nő képzete, és egy padon levő lyukban tároltatott, és ez a szexuális aktus előképe stb.... Nem, szó sem lehet róla. Miután ennyire ellenállnék, nyilván a pszichológusok is kiáltoznának, és nem kímélnének többé.
Pedig meg vagyok győződve róla, hogy ezek közül egy sem tudna elfogadható magyarázatot találni arra, hogy miért kívánta meg éppen azt, akivel most együtt él. Fölhördülnének: – Na, de hát egy esernyő!... Na jó, én sem megkívántam, egyszerűen föltettem a kérdést: – Miért éppen vele ne lehetne? De mivel minden megkívánás ezzel kezdődik, vagy ezzel olvad eggyé, hát mégis megkívántam az esernyőt. Igen: MEGKÍVÁNTAM AZ ESERNYŐT!
Nem is: belészerettem az esernyőbe.
Megjelent a Látó 1993/9. számában.