2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

ORBÁN JÁNOS DÉNES

A zákhányos csuda

2003. ápr. 4.

Ezerkilencáztizennyóc egyik szép, csillagösvenyes éccakáján, Kézdin, a Fekete Vince udvartér egy elég gübü tisztaszobájában Ladik Jeromos, a Csaba királyfi dicső lőcse című népi játék és A székely rabonbánok derék üszküpülései című nevezetes történelmi írásos munka megcirkálója nagy, táltos kártyajátékot álmodott.

Borges Gyurinak meg Sántha Attilának

Aztat álmodta, hogy Durumóval hatvanhatozna, a lelki üdvösségiért. Durumó szakasztott úgy nézett ki, mint a haragosa, a beste Oláh Gábor. Haragudt es Jeromos, de erõssen a hitvány fajzatra, ki mind méncsergette a gülü szemeit, forgatta a fejibõl kifele, s igen-igen agyargott, s herregett, hogy így meg úgy, s hogy Jeromost elviszi, met a tûzzel mind bizsil. Ki es vágta nagy bõcsen a nagymarsot, s Jeromosnak ugyancsak béizzadt a hónya alja, amíg überelni tudta. Hogy így megúszta a pokol tüzit, örült Jeromos, s egybõl elé es szedte a kacorbicskát, hogy a rusnya fajzathoz hezzavegyen, s kergesse, de az akkor valahonnat a dühübõl elérántott egy ménkû nagy vasvillát, s azzal mind nyeletlenkedett. Ekkor szerencsére Jeromosra reaereszkedett a dúsmars, a béliben kuruttyolt, megébredt, s szaladt es oda, hová még Csaba királyfi es gyalog kecmereg. Hogy ott mind ült s nyögött, érzett még más szagot es, kénkû vót az, mi jót nemigen jelent.

Ekkor egy pirre eljöve a reggel, s a zoláh béduvadt a Fõtérre, ott mind hemzsegett, forgatta a büh nagy szuronyokat, s énekelt nagy bõcsen, hogy tajdok a székely, meg mutuly, s hogy jaj neki, s hogy õ lesz a zár, mi a fejit elborítja.

Másnap valaki bémondta a zoláhnak, hogy Ladik Jeromos cseppet sem örül nekije, s hogy útálja mint a görényt s a patkányférget, s hogy így meg úgy, s Jeromost elcepelték, s gúzsba békötözve. Járta es Kézdit a temonda, hogy ejszen a haragosa, Oláh Gábor vót a hitvány, ki béköpte, s mondták, hogy Gábor es olyan, mint a neve, s hogy más faszával veri a csihányt, s a zapja es mocsok vót, még a zosztrák idejiben, de azétt nem ennyire. Jeromos nem es hazudta, hogy örül õ a zoláhnak, met derék, igaz ember vót, mint a nagyapja, Gábor Áron segédje, ki majdhogy nem hõsi halált halt vót, mikor béesett a zágyúkereke alá, de úgyes leitta fogadásból a nagyerõs fogoly kozákot. Lihegte a zoláh, hogy õ most véres buszut áll szép Erdélyországért, s hogy így meg úgy, s hogy kiirtja még a gyükerit es a zokoskodó székelynek, de Ladik Jeromost aztán leginkább. S hogy holnap reggel reahúzzák a karóra, mint Drakula, s hogy megkerál belé.

A siralomházban Jeromos cseppet meg vót jedve, meg es színezte a harisnyaszárt, s még a könyüje es kicseppent a szemibõl szeppenetiben. Szekirozta magát, sokat, s mindenféle furcsa dógokkal, met okos ember vót erõssen. Hogy csuda álma ejszen megaszondta, s ilyen nagy bajok lesznek vele. Kellett neki elészedni a kacorbicskát, hogy Durumó most így megcsúfolja! Aztán eszibe jutott egy másik álma, s hogy kaszál a réten, s hátt látja, uram, hogy vele szemben mind nyesi a rendet valaki, s hogy még nálánál es igen gyorsabban. S ahogy közelednek szembe egymással, a Halál vót az, s Jeromos tudta, hogy mikor ellesz a fû, lesz berdózás, s nagy csemerkedés. De azétt csak vágták a füvet, csendessen, míg el nem lett. Akkor mondta vót a Halál, hogy kéri a napszámot, s Jeromos ki es forgatta a lájbija zsebit, de csak a déli szilvapálinkára való vót benne, aztat meg oda nem adta vóna, a zistennek sem, nemhogy a rusnya fajzatnak. Bezgette es a Halál, rikótozott csúful, hogy így, meg úgy, s hogy behajtja eztet õ még Jeromoson, azzal megnyílt a fõd alatta, s oda bément.

Meg eccer álmodott vót valami bünagy, csemer alagutakról, hogy akárhová nyüzsögött benne, a zistennek nem találta meg, hogy hol gyütt bé. Ott vót, hogy guruzsmás bihal szaladt neki, annak es olyan vót a képe, mint a haragosáé, s mind böködte a bünagy szarvával, s bõgött erõssen, mintha meg akarná ozsonnázni. Meg valami a nyaka köré vót tekeredve, s mind nyuvasztgatta. Aztán felébredt, s hát a hites felesége eppeg valami veres fonálból lájbit kötött mellette a dunyhán, az csavarodott vót a nyakára, s a nagy kötõtû mind döfködte. Meg es siritette a zasszont akkor, s így nyugodott, de érezte vót, hogy nem jót aszond a zilyen csuda álom.

Ladik Jeromos negyvenöt éves vót, s igazi székely. Kézdi határában vót négy hód fõdje, káposztát nevelt rajta, aztat Brassóban eladta, de néha Szebenig es elment vele. A fõd szélin meg nõtt peccs meg burung, s murok, aztat a zasszon szerette hersegtetni, meg a peccsbõl csált teát, s a burungot a pástétomba belétette, amíg el nem pusztult. De gyermek nem lett, sem leány, meddõ vót, mint a Kelemenék küpüje. Jeromos délutánonkint eljárt a városi tanácsba, met tanácsos es vót, azazhogy lófõ, met õ a tanácsot es ménesnek nevezte, s hogy ez hagyomány. Ott aztán beszéltek a város dógairól, s hol a jobb a káposzta ára, s hogy Csaba királyfi meg Gábor Áron, s hogy így meg úgy, s székely szarta a magyart, s hogy de vajjon ki szarhatta a zosztrákot meg a muszkát, hogy inkábbot lett vón rekedése. Mit tudták õk akkor, hogy nem a zosztrák a zellenség! Aztán este monyókolta a zasszont, míg vót abban szussz, de aztán eccer lobot vetett a tüdeje a mosástól, meg es kerált benne, nyóc esztendõvel a háború elõtt. Aztán már nem monyókolt, csak ivott, sokat s erõsset, de bírta, mint a zisten. Akkor kezdett vót el belémerülni a bötûbe, olvasott könyüt, s sokat, s aztán meg írt, s a nyárádi ispán ki es adta, a saját pénzin, Kolozsvárott, de ott nem vették, csak a Székekben. Cirkált egypár verset is, s kinyomták, rovásírással, de aztat már nem értette a nép, met elfajzott azétt nagyon Csaba királyfi óta, a magyar vót a hibás, aztán meg a zosztrák, a deák meg a sváb bötüjivel. De azétt a népi játékát sokszor adták elõ, amatõrök, mulattak s okultak rajta sokan, s tisztelte es a környék, hogy ilyen nagyokos székely embere van Kézdinek, Ladik Jeromos.

Igen ám, de Jeromos nem fejezte bé még a szép verses regényit, amit Gábor Áronról cirkált, s avvót a címe es. Érezte pedig a lelkületiben, hogy allesz a nagy székely éposz, s hogy ezzel megmutatná õ a beste velágnak, s hogy hogy kell, s hogy a székely poézis milyen legjobb ezen a velágon. Arról szólt vóna, hogy Csaba királyfi bémegy a zúr színe elé, egy prológusban, s mind aszondja a zistennek, hogy így meg úgy, s hogy mi a varasgyékot csál, így csúffá tenni a szép Forradalmat, hátt bölömbika-é a zúr, s mind így, s hogy õ aztán átmegy egy más galaksziába, s mind elviszi a sok szép csillagot s még a Tejutat es magával. Megrestelli magát a zúr, de erõssen, s visszacsálja a zidõt, március tizenötödikére. Ráfáél arkangyal megjelenik Gábor Áronnak a zálmában, és aszondja neki, csáljon egy bünagy álgyút, de akkorát, hogy csak, legalább kétszáz rõf hosszút, s megfelelõen vastagot. Gábor Áron és a székelyek megcsálják a bünagy álgyút, s elindulnak. Eddig jutott el Jeromos, s szerette vón béfejezni, de erõssen, s hogy nyerjen a Forradalom, s legyen bódog a székely, sõt a magyar is, csak a zosztrák meg a muszka nyuvadjon meg.

Felfele nezett hátt ott, a siralomházban, s hezzaszólt a zúristenhez: Muramista, ejszen tudom, hogy vónál, s ejszen én es vónék, met a tükör es mutatja, s hogy igaz székely vónék, s nemkülönben keresztény, s hogy életem értelme az a fránya verses regény, mit es cirkálni elkezdtem. S hogy én vagyok a zéposz, s a zéposz es nemkülönben én magam, s hogy bizonyítsd bé, szereted te még a székelyt, adj mán egy csepp idõt, verses regényemet béfejeznem, aztán nem bánom, tegye bé nekem a zoláh a karót, vagy ozsonnázzon meg az a csúf bihal, amit álmomban rejámkûttél. Met te vagy a zidõ fõbérese, és tied a hatalom meg a dicsõség, meg a fene tudja megaszondani, mi minden.

Aztán elaludt Jeromos. Csuda egy álma vót meginn, aztat álmodta, hogy bément a Fõtéren a Múzeumba, a Zsuzsi-babákhoz. Nezegette a sok szép babát, s a szõtteseket, s eccer csak hezzalépett egy furcsa vén õr. Jeromos mindjár látta, hogy nem helybéli, met okosak vótak a szemei erõssen; világítottak, de szelíden, s pislogott. Meg es kérdezte Jeromost, s azonnal, s hogy mit kajtat. Jeromos mondta, a zurat keresi. Ejszen aszondta a vén: A zúr a Zsuzsi-babák feje bõriben vóna, a háromszázhuszonkét Zsuzsi-baba kéccázhatvanötmilljónéccáztizenháromezeröccázhatvannyóc hajaszála közül a zegyiknek a gyükeriben. Kajtatta a nagyapám, s vak lett vót. Kajtatta a zapám, az es elvesztette a szeme világát, s én es, de szinte. A franc keresi tovább. És elment. Eppeg akkor császkált elfelé Mári néni, a takarítónõ es, s hátt mind rángatott egy Zsuzsi-babát, s aszondta, hogy így meg úgy, s hogy õ eztet most teszi szemétbe, met a moly hezzaevett. Jeromos elszedte, s megkergette. S hogy egyedül maradt, csak nezte cseppet, majd nagy bátran kitépte a zegyik hajaszálát. S hátt ott vótt a zúr a gyükérben, Jeromos ugyan nem látta, de hallott egy hangot, mind mondta: Na jó van, ecsém, s béfejezheted! Met így beszél a zúristen a székellyel, mint egy komával.

Jeromos ébredt, hogy rugdossák, s viszik azonnal. A siralomház elõtt ott állott a büh karó, nem vót vastag, de hegyes erõssen. S a zoláh mind röhögött, s hogy így meg úgy, s hogy most hogy meggyalázza a székely seggit. Le es tolták Jeromos gatyáját, s röhögtek, pecegtették a lõcsit. Aztán két hitvány cigány hóhér megfogta, s egy létrán felvitte, s tartotta oda, a karó felé. Még a zutolsó kévánságát se kérdezték meg. Jeromosban már alig es pislákolt egy csepp remény. Ekkor a tiszt egyet rikótott, s a két cigány reabaszta Jeromost a karóra, reggel kilenc óra két perckor.

Azazhogy reabaszta vóna, de ekkor úgy megállott a zidõ, hogy csak Jeromos pislogott jedten, a többi mind csak megmeredt, még a zégen egy ülü es megállott röptiben, nagy, széjjeltett szárnyakkal. Jeromos csak nézte, nézte, forgatta a szemit, hogy mi a zisten történt, megkerált vóna, de akkor métt gondókozik? Aztán reajött, hogy meghallgatta a zúr, s hogy csak a velág meredett meg, s hogy most béfejezheti a verses regényit. Maga alá nezett, hátt látta, hogy a karó ott van szinte a csóré ülepiben, gondóta, leszáll, de ahogy megpróbálta, rögtön egy cseppet újra megmozdult a velág, s csusszant a karó hegyire, szinte hogy a vér es kicsordult a zülepibõl. Jeromos értette, hogy fegyelmeztetés, s hogy neki ott, csóré seggel kell béfejezni a mûvit, csak aztat nem értette, miféle zákhányos egy csuda ez, s métt nem eresztette haza inkábbot a zúr, úgy, eccerûen. Dehát furcsák a zúristen ösvenyei, s Jeromos inkábbot nekilátott a mûvinek, semhogy a komplikáción eméssze magát. Elévette szépen a lájbijából a téntaceruzát meg a zirkáját, s ott, s így, csóré ülepivel a büh karó felett, a levegõben, kétódalt a két cigánnyal, elkezdte béfejezni.

Cirkálta es szépen, sorról sorra, részrül részre, szép kettészelõs, veretes tizenkettõsben, met reajött a zihlet, mint Dobánra a lopás. Hogy elindulnak a székelyek meg Gábor Áron a bünagy rézálgyúval, s akkora mint a Feketetemplom, s széjjelbasszák a zosztrákot, de erõssen. Egy golyóval még tízezret es. Kossuth Lajos megteszi Gábor Áront, s fõvezérnek, s Petõfi Sándor kõt néki tíz szép verset, dedikációval. Aztán jõ a hitvány muszka, bünagy sereggel, de aztat es megsirittik, s Muszkaországot odaadják Bem Apónak, s hogy dirigálja. Gábor Áront megválasztják elnöknek, Kézdi meg fõváros lesz; Petõfi Sándor es odakõtözik.

Tetszett Jeromosnak a mû erõssen, csak mind turálta magát, hogy nem tudta hogy méltón béfejezni. Gondóta, rütyül egy bidony fickót, hátha ád ihletet, de ahogy ment vón a Bújdosó felé, hátt, mitadisten, meginn megmozdult a világ egy cseppet, s a karó esment a bélit bezgette. Dohogott hátt, s folytatta. A zepilógus aztán nagy lett, s szût melengetõ. A zúr kebelire szedi Csaba királyfit, s aszondja, hogy ezentúl ott ül a másik oldalán, Jézus Krisztussal átellenben, s hogy így meg úgy, s hogy a székely lesz a zõ választott népe, s még a Bibliát es újradiktálja, székely evangéliomistáknak. S hogy a teremtés után mindjár Attila nagy kardjával fog folytatódni, meg a székelyek kecmergésivel, allesz a zegzódus, s Erdélyország a Kánaán. S hogy a zelsõ magyart Csaba királyfi piszkából formálja meg a Fõtáltos, hogy legyenek a székelyeknek jó szomszédjaik. S mind így.

És akkor gyütt a nagy, végsõ pont a verses regény végire. S hogy reatette, a velág rendje visszaállt, s Jeromost realepcsentették a karóra, a csóré ülepivel, hogy kijött a száján. Alig vót ideje egy cifrát kárinkodni, hogy a nyüvek rágják meg azokat, kik így megcsúfolják a székelyt, s hogy így meg úgy, s hogy a hájderménkû a kurva gelevõgyi anyjukat. Aztán a monya megfeszült, s a lõcse nemkülönben, s lepiszkolta utolsó cseppjivel a kapitány lópofáját, s Ladik Jeromos ezerkilencáztizennyóc május ötödikén reggel kilenc óra négy perckor megkerált.

A füzetje béesett a lecspocsba, a vére reafröcsögött. Kidobták a ganéba, onnét kaparta ki a tíz körmivel másnap a haragosa, Oláh Gábor, s röhögött rajta erõssen, s mind bõcsködte a Bújdosóban, de hazafelé megütte a setét, s esszement, mint a Tuli frakkja, s másnap elásták. A verses regény elveszett, ejszen ott rekedt a hitványnak a lájbijában, csak a jó híre maradt, s a népnek. S azóta es a kézdiek mind kûdik a ménest a zokosokhoz, hogy a temonda szerint valaki cirkálná újra a mívet, de úgy hírlik, végül es meglesz, met odamentek Kovács András Ferenchez, Vásárhelyre, s reabízták, met hogy se csál egyebet, örökkétig csak mind másnak képzeli magát, s most eggyel több izé mit számít nekije?