2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

Pusztai János

Álmok - 1989

17.5.2015

NOVEMBER

Elseje: Diktátorokat láttam. Álmom első szakaszában Ceauşescu egy folyó partján, mielőtt fürödni ment, ugyanarra a fűzfabokorra akasztotta sztálinista szabású kiskabátját, amelyen az én kabátom is lógott.

Elterjedt a környéken, hogy vízbe fúlt, én mégis valami borzalmas eseménytől; sortűztől, botozástól, letartóztatástól tartottam. A második szakaszban Sztálin egy nagy teremben jött-ment. Egy „harcostársa”, aki Kirov is lehetett, meleg lángost adott át neki, amit „szívesen” is fogadott; intett és kacsintott testőreinek: Végezzetek vele!. Azonnal lövések dördültek, a lángos meg hozzám került. Otthon elővettem, nézegettem, és hamarosan üvegszilánkokat fedeztem fel benne. Néhány szilánkot körömmel kipiszkáltam, és mutattam a feleségemnek, mire ő legendás óvatosságtól indíttatva rámförmedt: Miért avatkozol bele mindenbe?!

Tizenhetedike: Erdélyi magyar írók egy csoportjával, közöttük Sütő Andrással valamilyen városba, Váradra vagy Szebenbe utaztam. Ott egy ideig mintha Zsolt fiam is jelen lett volna. Aztán elkerültünk egymástól, egyedül Sütő maradt velem. Különböző helyekről megpróbáltam Zsoltnak telefonálni, a számát azonban nem tudtam. Amikor a telefonközpontoktól a száma iránt érdeklődtem, mérgesen visszautasítottak. Egy nagyon szétzilált lakásba kerültem, ahol Sütő élt a feleségével. Ott rájöttem, hogy elhagytam a cipőmet. A lábamon holmi szandál volt. Elindultam a cipőmet megkeresni, több helyen érdeklődtem, de hiába. Végül vissza akartam jutni Sütőékhez, de nem találtam meg őket. Bármerre indultam, egyforma magas toronyházak meredeztek az őszi égnek.

Huszadika: Szokványos lakatosműhelyben egy présszerszám beállításán dolgoztam. Munkámat egy öntödei munkásnő, Zsazsa és egy férfi figyelte. A férfiban előbb Nagy István írót, majd Nemerovszki István káderest ismertem fel. Álmom vége felé Zsolt fiam is jelen volt. Szerszámasztalom egyik kihúzott fiókja fölé hajolva keresett valamit, amikor rászóltam: Add csak a csípőfogót. Minden szerszám és munkadarab indokolatlanul olajos-kenőcsös volt.

Huszonkettedike: Labdarúgómérkőzésekre készültem. Ehhez iskolai történelemkönyv nagyságú műsorfüzetet tanulmányoztam. Monte de Fiori, olvastam egy játékoscsapatot ábrázoló kép alatt. A mérkőzésekre végül is nem mentem el, de egy alkalommal, amint a számomra ismeretlen stadionban jártam, a lelátón egy sörét szürcsölő nézőt vettem észre. Alulról látva az egyént és vastag falú söröspoharát, úgy tűnt nekem, mintha valami nagy bogár lebegne a sör tetején. Szóltam, vigyázzon, mire kiderült, hogy egy élő fecske úszkál nyugodtan a sörön, miközben a szurkoló issza lefelé róla a lóhúgy színű, szatmári készítményű folyadékot.

Huszonharmadika: Valamilyen falusi épületből kilépve egy eléggé betaposott árokparton, egy villanyoszlop körül letört farkú, megtermett gyíkot láttam ijedten szaladgálni. Időnként a levegőbe ugrott és emberi hangon azt kiáltgatta: Jani bácsi, veszélyben van! Jani bácsi, veszélyben van! Arra gondoltam, megint ostobán képzelődöm és, amikor a gyík eltűnt az árok túlsó partját borító magas, kusza, félig száraz fűben, kényelmesen kisdolgoztam. Később, a már említett épületbe, ismerőseimhez visszatérve állandóan kísértést éreztem arra, hogy elmeséljem furcsa élményemet, de féltem, bolondnak fognak nézni. Az élmény elmondására végül is elszántam magam, ismerőseim azonban a maguk hasonlóan furcsa eseteik ecsetelésével voltak elfoglalva és nem figyeltek rám. Hiába kezdtem újra meg újra a mondókámat.

Harmincadika: Teljesen véletlenül, séta közben hatalmas hegy tetejére kerültem. A sötét, ködös hely láttán újságírónak véltem magam, és már terveztem is, mekkora riportot közlök élményeimről, amikor leérek a városba. Éppen azon gondolkoztam, van-e hivatalos igazolványom az újságírásra, amikor sötétben-ködben úszó sodronypálya-csillék alatt szinte beleütköztem egy emberbe, akiről kiderült: geológus. Mindjárt érdeklődni kezdtem erről-arról, és a geológus nagy bizalmasan két aranytömböt vett elő valahonnan. Az aranytömböket átvéve megkérdeztem, nincs-e fényképezőgépe? Azt válaszolta, nincs, de elkérhetjük attól a franciától, aki ott megy nem messze fényképezőgépével a nyakában. Ezt elkésett dolognak láttam, és azon kezdtem törni a fejem (miért, miért nem), miképpen dolgozzam össze a két aranytömböt. Az egyik arasznyi hosszú, seprőnyél vastag rúd volt, a másik téglalap alakú, tenyérszéles, háromujjnyi vastag és legalább egy arasz hosszúságú. A közepe ki volt gyalulva annyira, hogy a két végén egyetlen rúd a gyalulás helyébe pontosan beleillett. Eszembe jutott, hogy majd lent a rúd két végét egyenesre esztergálva ne feledjem a forgácsokat gondosan öszszegyűjteni és azokat beszolgáltatni az államnak. Valamivel később lakásunk ablakán kinézve egy meteorológiai állomás tetejére láttam. Ragyogott a nap. A fülkeszerű építmény szurkospapírral szigetelt tetejére vaslétra vezetett. A tetőn sűrűn egymás mellett muskátlis cserepek álltak. Bent a geológus felesége tett-vett. Miközben jobban szerettem volna látni ezt az asszonyt, az járt a fejemben, hogy lám, lám, idefent sincs állandóan köd és sötétség. Máskülönben, hogy is maradhatnának meg a muskátlik?

DECEMBER

Elseje: Orvosi kivizsgáláson dr. Lukács Lajos rendelőjében jártam. A különböző vizsgálatok helyett Lukács irodalmi-művészeti kérdésekről beszélt velem, egyúttal Németh Lászlótól és Illyés Gyulától származó, még ismeretlen szövegeket bízott rám azzal, hogy vigyem el Dudás Gyula festőművésznek. A megbízást teljesíteni akartam, de a Dudás hegyalatti háza teljesen néptelennek látszott, egyetlen lélek sem mutatkozott sehol. A még mindig befejezetlen műteremház előtt égbevesző, kiszáradt fenyőfa meredezett. Másnap egy magamkészítette guzsallyal a kezemben visszatértem Lukács doktor rendelőjébe, amely azonban zárva volt, nagy rendetlenség látszott kívülről. Az ajtót például egy alacsony, súlyos vasasztallal és ugyancsak vasból készült, párnázott székekkel torlaszolták el. Innen a furcsának látszó és mindenki által megbámult guzsallyal a kezemben a munkahelyemre indultam. A műhelyben nagy füst volt A füst kívülről, az öntöde felől áramlott be. Végül a füst piszkos habbá sűrűsödve nyomult be a kitört ablakon, mire gúnyos-keserűen megjegyeztem: Íme, a szocialista munkavédelem! Senki sem figyelt rám, és ez bosszantott, de bosszantott az is, hogy az egyetlen szeggel felerősített guzsalytalp levált nádjáról, amely különben csúnyául ferdén volt elvágva.

Ötödike: Két nagyréti színhelyet láttam; egy balkános-mocsaras területet és egy magasabban álló szántóföldszélt. Álmomban mindkettő országhatárként szerepelt; a balkános-mocsaras területen túl Magyarország volt, a magasabban álló szántóföldszél pedig a két Németországot választotta el egymástól. Először átszöktem Magyarországra, azután minden átmenet nélkül Nyugat-Németországban tevékenykedtem. Ott Németh Miklós (!) a határ őrzésével bízott meg. Azon törtem a fejem, mint vonhatnék valami sövényt, lehetőleg élősövényt a szántóföldszélre olyanformán, hogy azt ne lehessen átlépni. Végül Németh Miklóssal az élősövényben állapodtam meg, előre bocsájtva, hogy amíg az elültetett cserje megnő, levágott marhák oldalaiból húzok fel kerítést. Hamarosan engedélyt kaptam ehhez az intézkedéshez. Emberek jöttek valahonnan hosszú sorban, és azokat fehér köpenyes sebészorvosok vizsgálták. Ha valakinek valami hibája volt, helyben, ott a sorban megoperálták, úgy engedték tovább, Nyugat-Németország belsejébe. Hozzám egy fiatalember került, akinek bal mutatóujja hegyén eléggé friss heg látszott, munkabaleset nyoma. Munkahelyi, tízóraizó bicskámmal ezt a heget mindenáron el akartam távolítani, és el is távolítottam. A fiatalember sziszegett, könnyezett fájdalmában, én meg a végre egyenesre vágott (megrövidített) ujjára fújva románul csillapítottam. Nem lesz semmi baj, mondtam neki többször. Nem hát, válaszolta ő szinte bocsánatkérően, amiért ujja faragásánál sziszegett és könnyezett.

Hatodika: A nagybányai zöldségpiacon hatalmas üres ládarakás tövében, négyszögben összetolt asztaloknál írnokok ültek bizonyos okiratok kiállítására. Az egyik írnokot (fiatal román mérnököt) ismertem. Kérdeztem is, mit keres ott, mire ő a kezembe nyomott egy félig kitöltött űrlapot és egy bélyegzőt Mutatta, hol pecsételjem le a papirost, aztán visszavette és kitöltését tovább folytatva megmagyarázta: ez parkolási kihágás. De hát nekem nincs kocsim, mondtam, mire ő huncutkásan mosolygott. Eltávolodtam az asztaloktól, és akkor vettem észre, hogy ottfelejtettem az aktatáskámat. Visszanézve meg is pillantottam a sárga, vaskos műbőrtáskát, de mire odamentem, kiderült: az egy kofaasszony piaci táskája. Ezek után olyan emberrel tartózkodtam valami szobában, aki azt állította magáról, hogy író, és hogy az ötvenes években több könyvet írt. Mondtam, nem hallottam róluk. Csodálom, pedig még japán nyelven is megjelentek, mondta, mire nekem úgy tűnt: olvastam is őket. Kértem, adjon nekem példányokat. Akkor azonban egy szekerén (lovasfogaton) utazó házaspár, búcsúzásképpen egy olyan nőszemélyt említett, aki takarítónőként dolgozik a Gutin szövetkezetben. Írónő az! kiáltotta a távolodó szekérről a feleség és könyvcímeket is mondott. Legyintettem: nem tartottam érdemesnek ezeket a munkákát arra, hogy elovassam őket. Közben eszembe jutott: hiszen én is csak LAKATOS vagyok, mégis... No, de velem AZÉRT más a helyzet és különben is magyar író vagyok, olyan, aki a tökéletes elnyomatás ellenére (vagy éppen azért!) olyan műveket írtam, mint Minden könyvem címét elsoroltam magamban.

Hetedike: Nagybánya peremén, talán a vasútállomáson túl egy satnya mezőn hatalmas, kőművesállványzathoz hasonlatos valami állt, amiről az hírlett: repülőgép, amellyel ki lehet szökni az országból. Tanakodtam magamban, hogy kellene felszállni rá, a pilótát is megkérdeztem, de az visszautasított, bár az állványzat különböző szintjein sok olyan ember tartózkodott már, akikről tudtam: szökni akarnak. A helyszínről távozva egy négyszögletes kútféleségbe néztem, amelyen át Temesvárig láttam. Temesvárott éppen Ceauşescu volt látogatáson, és nagyban folyt az éljenzés, a tapsolás. Legjobban Ceauşescu tapsolt, éljenzett. A kút mélyén, mint holmi televíziókészülék képernyőjén, időnként háttérképek jelentek meg. Kiégett, kopár mezőt mutatott. A nagybetűs felirat szerint, így néznek ki Magyarország termőföldjei. Hamarosan a munkahelyemre, a Gutin szövetkezetbe kerültem. Ott éppen olyan kőművesállványzat formájú repülőket kellett készíteni. Az alkatrészeket rajzok alapján jegyezgetve-karcolgatva azon csodálkoztam, hogy emelkednek majd ezek a magasba. Időközben Temesvárról Bányára jött Ceauşescu. Bejött a Gutinba is, ahol meglehetősen békésen elbeszélgettünk. Egyáltalán nem hatott kegyetlen, véres diktátornak, inkább olyan öreg bácsika volt, akivel az ember csak tréfálkozva beszél, mint valami gyerekkel. Azt mondta, hogy azzal a furcsa repülőszerkezettel utazik Bukarestbe, amelyik az állomáson túl várakozik. Felült egy biciklire, és kikarikázott a Gutin kapuján. Utána mentem egészen az út közepéig, és figyeltem, mint távolodik imbolyogva. Furcsálltam, hogy nem kísérik biztonsági emberek.

Tizenegyedike: Valamilyen alkalomból nagy adag vodkát ittam, ami rosszul esett. A májamat fájlaltam. Ennek ellensúlyozására egy útmenti kertből szép piros szilvát loptam, és azt kezdtem mohón enni. Közben eszembe jutott, milyen furcsa, hogy ez a szilvafajta fürtökben nő a fán, mint a szőlő. Eszembe jutott a kert gazdája is, aki éppen hiányzott otthonról, családostól együtt. Annyit tudtam róla, hogy dobrudzsai, de furcsálltam: magyarul beszél a gyerekeivel. Az egyáltalán nem véletlen, mondta furcsállkodásomra a feleségem, hiszen minden gyerekének Pozsgay Imre az apósa.

Tizenharmadika: Nagy, emeletes épület egyik emeleti ablakából, mintha hídról, sebes folyóra és jobb oldalt meredek, havas hegyoldalra láttam. A folyó hol szembe folyt velem, hol elfelé rohant tőlem, és egyre szennyezettebbnek látszott Előbb csak vörössé válása tűnt fel, azután mindenféle hulladékok; papírcafatok, rongyok, gépkocsiabroncsok, sőt egész szivacságybetétek kezdtek sodródni, hánykolódni a gömbölyű termésköveken. A meredek, havas hegyoldalon Páskándi Géza várt valamire. Kiáltottam neki, jöjjön fel az épületbe, mire ó azt kiáltotta vissza: Nem mehetek, mert itt minden olyan mozgalmas. Egy egész regényt veszíthetek el, ha távozom. Figyeltem, mi lehet ott olyan mozgalmas, de csupán hóból kimeredő fenyőcsonkokat láttam.

Tizenötödike: Áttekinthetetlen, mindenféle állványzattal tele üzemcsarnokban tartózkodtam Zsolttal. Váratlanul valamilyen veszélybe kerültünk. Ebből az ismeretlen veszélyből Zsolt motorkerékpárján akartunk kimenekülni. Felülve rá, kiderült, hogy a motornak hiányoznak a kerekei és a kormányt sem találjuk. A benzintartályról két villamoskábel lógott alá. Ezeknek a kábeleknek a műanyagburoktól meghántott végét két oldalról addig érintgettemnyomkodtam a benzintartályhoz, amíg a jármű mozgásba nem jött. A kereketlen, kormánytalan motor végül repülő alkalmatosságként került ki a szövevényes állványzatok közül. Meglepődtem, mert hamarosan kiderült: csak Zsolt távozott, én maradtam, mivel rengetteg dolgom akadt holmi műanyagfröccsentő szerszámok elkészítéssével. Egy festékszóró pisztoly szerszáma volt a legsürgősebb. Az említett menekülési formát majd még egyszer megkíséreltem, ezúttal azonban teljesen hiába nyomkodtam a villamoskábelek végét a benzintartály két oldalához, a motor nem indult be. Nagy csalódást éreztem.

Megjelent a Látó 1990/5. számában.