AKUTAGAVA RJÚNOSZUKE
Az éneklõ borz
2003. ápr. 11.A Nihonsoki, vagyis a Japán Krónikák szerint Szuiko császárnõ uralkodása harmincötödik esztendejének második havában, Micsinokuban történt, hogy egy borz elsõ ízben emberi formát öltött magára.
Ezt megelõzõen, a Szuininki feljegyzések szerint a nyolcvanhetedik évben fordult elõ, hogy Tamba tartományban egy Mikaszo nevû ember kutyája felfalt egy borzot, amelynek gyomrában késõbb megtalálták az összegörbült jaszakani ékszert. Az összegörbült ékszer törtérnetét azután Bakin is felhasználta a Hakken-den históriában, a Nyolc hõs életrajzának abban a részében, amelyben Jao Bikinú Mjócsint mutatja be. Hanem Szuinin, a Jóakaratú császár idejében a borz mindössze a gyomrában hordott egy ragyogó ékkövet, de nem tudott kedve szerint úgy alakot váltani, ahogy a késõbbi borzok. Tehát mégis, feltehetõen Szuiko császárnõ uralkodása harmincötödik esztendejének második havában történt, hogy a borz elsõ ízben öltött magára emberi formát.
Természetesen a borz õsidõktõl fogva ott élt Japán földjein és hegyeiben, egészen Dzsimmu császár keleti utazása óta. És a japán naptár szerinti 1288. évben elkezdte az embereket megbabonázni. Ez elsõ hallásra talán meglepõ. Ám érzésem szerint a dolog valahogy így kezdõdött:
Azokban a napokban egy micsinokui lány, aki vizet hordott a tengerrõl, szerelmes volt egy falujabeli sóbányászba. De a lány az édesanyjával lakott együtt. És mivel úgy próbáltak éjszakánként találkozni, hogy az öregasszony ne szerezzen tudomást róla, egy-egy ilyen alkalom nem csekély izgalomba került.
A férfi minden éjjel átkelt egy tengerparti dombon, és megállapodott a lány házának közelében. A lány pedig akinek egész nap a találkán járt az esze, ilyenkor csendesen kiszökött a házból. Minthogy azonban nem akarta édesanyja érzéseit megbántani, rendszerint elkésett. Néha olyankor jött, mikor már halványodott a hold. Néha még akkor sem jött, mikor elérkezett a közelt és távolt felriasztó elsõ kakasszó ideje.
Egyik éjjel miután ez így ment egy darabig, a férfi; aki egy magas szikla tövében kuporgott, mint az összecsavart falitekercs, ahogy ott várakozott, elkezdett énekelni, hogy elfojtsa magányosságát. Minden türelmetlensége felgyülemlett sós ízû torkáhan, és teljes erejébõl beleénekelt az áramló tengerhabokba.
Odahenn az öregasszony meghallotta a dalt, és megkérdezte a szomszédos gyékényen fekvõ lányát, mi lehet ez. A lány elõször alvást színlelt, de mikor az anyja másodszor és harmadszor is kérdezõsködött, válaszolnia kellett. -- Nem nagyon hiszem hogy emberi hang -- mondta ravaszul, de a szíve a torkában dobogott.
-- Ugyan mi más tud énekelni, mint az ember -- kérdezte akkor az öregasszony. -- Esetleg -- válaszolta hirtelen ötlettel a lány, -- esetleg a borz. -- Az évszázadok során a szerelem mindig ilyen elmésségekre tanította az asszonyokat.
Másnap reggel az öregasszony elbeszélte a szomszédban lakó gyékénszövõnõnek, miféle dalt hallott az éjjel. Az öreg szövõnõ szintén hallotta a dalt. Abban kételkedett ugyan, hogy a borz tudna énekelni, de mindenesetre továbbadta a történetet egy nádvágónak.
A történet szájról szájra járt, s végül fülébe jutott egy Micsinokuba, tévedt kolduló szerzetesnek, aki logikusan elmagyarázta, miért tud énekelni a borz. A buddhista tanítás szerint ugyanis létezik lélekvándorlás. A borz lelke tehát valamikor ernberi lélek lehetett. Ami azt jelenti, hogy amire az ember képes, arra a borz is képes. S hogy valaki énekel egy holdfényes éjszakán; azon igazán nincs semmi csodálnivaló.
A faluban ezek után sorra jelentkeztek azok, akik hallották az éneklõ borzot. Késõbb elõállt egy férfi azzal, hogy õ látta is a borzot. Egyik éjjel, mondta, ahogy a sirálytojásgyûjtésbõl hazafelé tartott a fövenyen, a maradék hófoltok fényében világosan látta, hogy az egyik tengerparti domb tövében egy borz fészkelõdik, és közben énekel.
Aztán már a formáját is látták. Lassanként természetessé vált, hogy a falu apraja-nagyja, férfiak, nõk, lényegében mindenki hallotta az énekszót. Néha a dombok felõl jött. Máskor a tengerrõl. Néha viszont a dombok és a tenger között szétszórt zsúpfedelû házak tetejérõl. És ez még nem minden. Egyik éjszaka a lány, aki vizet hordott a tengerrõl, maga is megrettent a hirtelen énekszótól.
A lány természetesen azt hitte, hogy a férfi énekel. Figyelte az édesanyja lélegzését, és mikor úgy gondolta, hogy az öregasszony mélyen alszik, kisurrant a paplan alól, parányit félretolta az ajtót, és kilesett a sötétbe. Odakinn halvány holdvilág volt, hullámmorajlás, sehol semmi férfi. A csípõs tavaszi éjszakában a lány önkéntelenül az arcához szorította a kezét, és állt, mint akit odaszögeztek. A homokban, az ajtó elõtt homályosan feltünedeztek a borz elszéledõ lábnyomai.
A történetet azonnal elvitték száz meg száz mérföldön túlra, hegyen át, folyón át, egészen a fõváros környékéig. Jamasiróban a borzok elkezdték változtatni az alakjukat. Omiból hasonló hírek jöttek. Végül a borzzal rokonságot tartó hím mosómedve is emberi alakba bújt, és a Tokugava-korszakhan egy Szado-no-Danzaburó nevû suhanc, aki pedig se borz nem volt, se hím mosómedve, sorra megbabonázta az embereket, még a tenger túlpartján levõ Ecsizen tartományban is.
Nem babonázta meg õket, csak az emberek hitték, hogy úgy van, mondhatná valaki. De végre is, mi a különbség a között, ha az embert megbabonázzák és a között, ha az ember azt hiszi, hogy megbabonázták?
És ez nemcsak a borzok esetében igaz. Vagy nem valóság, hogy mindaz, ami a szemünkben létezik, végsõ fokon olyasmi, aminek hiszünk a létezésében?
Yeats írja A kelta homályban; hogy a Gill-tó partján néhány gyerek szó szerint elhitte, hogy egy kék-fehér köntöst viselõ protestáns kislány maga a Szûzanya. Ha úgy gondolunk rájuk, hogy mindketten az emberi képzeletben élnek, nincs különbség a tóparti Mária és a vadonbeli borz közt.
Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él, éppúgy, ahogy elõdeink elhitték, hogy a borz megbabonázta az embereket? És miért ne élnénk annak a bûvöletében, amiben hiszünk?
Azért nem szabad lebecsülnünk a borzot.
Forrás: Akutagava Rjúnoszuke: Az éneklõ borz. Kriterion, Bukarest, 1982. Horizont Könyvek.