2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

SEHREZÁD

Aki hamar feltalálta magát

2003. ápr. 18.

Hallottam, ó, királyom, hogy élt egyszer egy asszony, szépek szépe, a tökély mintaképe, akihez fogható nem akadt. Egy fiatal nõcsábító szemet vetett rá, megszerette, heves szerelemben égett utána, de az asszony tisztalelkû nõ volt, és nem érdekelte az ifjú.


Történt pedig egy napon, hogy az asszony férje elutazott valamelyik városba. A fiatalember minden nap többször küldött hozzá üzeneteket, de az asszony egyikre se felelt. Ekkor a fiatalember elment egy közelében lakó öregasszonyhoz, üdvözölte, leült és elpanaszolta neki, mekkora szerelembe esett, mennyire ég azért az asszonyért, és kijelentette, hogy magáévá akarja tenni. Az öregasszony erre így szólt: “Légy egészen nyugodt, én kezeskedem, hogy megszerzem neked, amit kívánsz, ha a magasztos Alláh úgy akarja.” Mikor az ifjú ezt meghallotta, egy dinárt adott az öregasszonynak, és elment útjára.

Másnap reggel az öregasszony elment a fiatal nõhöz, akivel már azelõtt összeköttetésben és ismeretségben volt; és azontúl mindennap megismételte nála látogatását, ottmaradt ebédre, vacsorára, és ennivalót vitt haza gyerekeinek. Az öregasszony tréfálkozott vele, szórakoztatta és a végén úgy elrontotta, hogy a menyecske már egy óráig se tudott meglenni nélküle. Valahányszor az öregasszony hazament, mindig vitt magával egy darab kenyeret is, megkente zsírral, meghintette borssal, és mindig odaadta egy kutyának, ez pedig az asszonyt lépten-nyomon követte hálából szívességéért és jóságáért. Egy napon nagyon megzsírozta és jó bõven megborsozta a kenyeret, és úgy adta oda a kutyának; de a bors könnyesre égette a szemét, úgyhogy a kutya nagy vonítva ment az öregasszony után. A menyecske ezen nagyon elcsodálkozott, és megkérdezte az öregasszonyt: “Mondd, anyám, miért sír ez a kutya?” Az pedig így felelt: “Jaj, lányom, ennek csodálatos a története. Ez a kutya fiatal nõ volt, jó barátságban és pajtásságban éltem vele; gyönyörû teremtés volt, szép, mint a festett kép. Abban a városnegyedben, ahol lakott, egy fiatalember beleszeretett, és annyira erõt vett rajta a szerelem és a szenvedély, hogy ágynak esett tõle. Állandóan küldözgetett hozzá, szánja meg, könyörüljön rajta, de õ mindig elutasította. Jó tanácsokat adtam neki, mondogattam: »Lányom, tedd meg, amire kér, szánd meg, könyörülj rajta!« De nem fogadta meg tanácsomat. Végre a fiatalember elvesztette türelmét, elpanaszolta bánatát egyik barátjának. Együtt valami varázsszert készítettek a leánynak, beadták neki, és emberi alakjából átváltozott kutyává. Mikor látta, mi történt vele, milyen állapotba került, mire változott az alakja, rajtam kívül pedig nem talált teremtett embert, akinek panaszkodhatott volna, eljött a lakásomba, az én jóindulatomat kereste, kezemet-lábamat csókolta, sírt zokogott. Én ráismertem, és mondtam neki: »Eleget figyelmeztettelek, de nem használt a jó tanács.« Csakhogy, kedves lányom, mikor ebben az állapotban láttam, megszántam, és ott tartottam magamnál még ebben a képben is. És valahányszor eszébe jut régi állapota, siratja sorsát.”

Mikor a fiatalasszony ezeket a szavakat hallotta, nagy félelem szállta meg, és azt mondta: “Jaj, anyám, Alláhra, igen megrémített ez a história!” -- “Ugyan mitõl félsz?” -- kérdezte az öregasszony. Az így felelt: “Egy fiatalember belém szeretett és egyre üzengetett nekem, de én mindig visszautasítottam. Most félek, hogy majd én is úgy járok, mint ez a kutya.” -- “Vigyázz magadra, édes lányom -- szólt az öregasszony --, és ne ellenkezzél; én nagyon félek miattad. Ha nem tudod, hol lakik, írd le nekem, és én idehozom. Ne fordítsd senki szívét magad ellen.” Ekkor a fiatalasszony leírta az ifjút. Az öregasszony úgy tett, mintha nem tudna semmirõl, nem ismerné a fiatalembert. “Ha elmegyek -- mondta --, érdeklõdni fogok utána.”

Mihelyt elment a fiatalasszonytól, felkereste az ifjút, és azt mondta neki: “Örülhetsz, jól kijátszottam. Holnap délben várj a sarkon, eljövök érted, és elviszlek hozzá, aztán élheted világodat egész délután és egész éjjel.” A fiatalember végtelenül megörült, két dinárt adott neki, és így szólt: “Ha elérem, amit akartam, kapsz még tíz dinárt.”

Az öregasszony most visszament a menyecskéhez, és azt mondta: “Megtaláltam a fiatalembert, és beszéltem vele. Szörnyen haragudott rád, és már forralt is valamit ellened, de addig beszéltem a lelkére, amíg ráállt, hogy holnap a déli izán idején eljön hozzád.” A fiatalasszony nagyon megörült ennek, és azt mondta: “Anyám, ha holnap délben csakugyan eljön, tíz dinárt adok neked.” -- “Vigyázz; csak én tudom õt ideteremteni” -- felelte az öreg.

Másnap reggel megint elment az öregasszony a menyecskéhez, és azt mondta: “Készíts ebédet, díszítsd fel magadat, vedd fel legszebb ruhádat, azalatt érte megyek és elhozom.”

Az asszony nekiállt, elkészítette az ebédet, szépen felöltözött, az öregasszony meg várt a fiatalemberre, de az nem jött. Elment és mindenfelé kereste, de senki se tudott hírt adni róla. “Mit tegyek most? -- mondta magában. -- Kárba vész az ebéd, amit készített, meg a pénz, amit nekem ígért. De nem hagyhatom, hogy amit ilyen jól kifõztem, füstbe menjen. Keresek neki valaki mást, és azt viszem el hozzá.”

Amíg ilyen gondolatokkal járt az utcán, megpillantott egy szép, kellemes külsejû fiatal férfit, akin meglátszott, hogy hosszú útról jött. Odament hozzá, üdvözölte és megkérdezte: “Volna-e kedved jó ételre, jó italra, szép lányra, fiatalra?” -- “Hol van az?” -- kérdezte a férfi. Azt mondta az öregasszony: “Nálam, az én házamban.” A férfi elment az öregasszonnyal -- aki nem tudta, hogy ez az ember a fiatalasszony férje -- haza. Az öreg kopogtatott, a fiatalasszony kinyitotta az ajtót, és míg az öregasszony belépett, õ visszasietett, hogy befejezze az öltözködést, és megillatosítsa magát. Az öreg bevezette a férfit, leültette és örült a jól sikerült csalásnak. A fiatalasszony nemsokára megjelent, és pillantása rögtön a férjére esett, amint az öregasszony mellette ült, látta, hogy most valami ravasz cselre van szükség, és abban a pillanatban készen is volt vele: lekapta lábáról a facipõjét, és ráripakodott férjére: “Hát így állunk azzal a házastársi hûséggel? Hogy vihetett rá a lelked, hogy így megcsalj, hogy ezt csináld velem? Mikor meghallottam, hogy hazaérkeztél, próbára akartalak tenni ezzel az öregasszonnyal, aki be is ugratott abba, mitõl úgy óvtalak. Most bizonyságot szereztem róla, hogy megtörted a mi közösségünk szentségét. Eddig azt hittem, tisztalelkû vagy, de most tulajdon két szemem meg az öregasszony tanúja, hogy tisztességtelen nõszemélyekhez jársz.”

És facipõjével egyre csapdosta férje fejét, aki ártatlanságát hangoztatta, és esküdözött, hogy soha életében nem csalta meg, és sohase követte el azt, amivel meggyanúsítja. De bár szakadatlanul esküdözött a magasztos Alláh nevére, az asszony csak verte, sírt és rikoltozott: “Igazhívõ emberek, gyertek ide hozzám!” -- és amikor a férje be akarta fogni a száját, a kezébe harapott. Most a férj megalázkodott, csókolgatta feleségének kezét, lábát, de neki ez nem volt elég, és keze tovább dolgozott. Végre intett az öregasszonynak, fogja le a kezét és lábát. Aztán mindkettõt leültette. Mikor már pihentek, a férj megcsókolta az öregasszony kezét, és azt mondta neki: “A magasztos Alláh fizessen meg minden jóval azért, hogy kimentettél a karmai közül.”

Az öregasszony pedig elcsodálkozott az asszonyi ravaszságon és agyafúrtságon.


Forrás: Az Ezeregyéjszaka meséi. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977. Horizont Könyvek.