MÓRA FERENC
A veriszkóp
2003. máj. 16.Azon az amerikai újsághíren álmosodtam el valamelyik éjszaka, hogy odaát föltalálták az igazmondás szérumát, s makacs rabokon már ki is próbálták.
Abban a pillanatban valami hideg szorítást érzek a bal kezem kisujján. Mintha valaki gyûrût csúsztatott volna rá. Odanézek, hát csakugyan gyûrû csillog rajta, vékony aranykígyócska. Emlékszem rá, perui inkakincsek közt láttam valamikor ilyent. Csakhogy ott a kígyó farka végét harapta, itt meg valami kerek fehér lapocskát tart a szájában, akkorát, mint egy pecsétgyûrû köve. Olyan, mintha ezüst volna. Az is csakugyan, parányi ezüst-tükör. Ahogy a lámpa felé fordítom, tisztán látom benne a rózsaszín ernyõt és akár megolvashatnám az ernyõrojtok gyöngyszemeit.
Nem vagyok rest átmenni a másik szobába a könyvszekrényhez, tudom, hogy ott megvan valahol a Hermann Barth gyûrûskönyve. Meg is találom, ki is húzom -- hát arabul van írva az egész. Szerencsére álmában nem akad fönn az ember ilyen kicsiségeken, hanem folyékonyan olvas arabul. Itt van ni, már meg is van a gyûrûm képe, az van aláírva: veriszkóp.
Veriszkóp... Ez a zagyva latin-görög szó magyarul ennyit tesz: igazlátó. Mi a macska lehet az az igazlátó?
Nem sokat tûnõdhettem, mert a macskám elkezdett nyávogni az elõszobában.
-- No, Mihály -- nyitom ki neki az ajtót --, be akarsz jönni, vagy ki akarsz menni?
Mihály rám néz, aztán az elõszobaajtóra néz, tehát kifelé kívánkozik. Ahogy lehajolok megsimogatni, a gyûrû tükrében látom a macska gömbölyû fejét s látom, bogy abban egy kis fehér cica szundikál. A nyakában pántlika, errõl ismerek rá. Ez Rozál, a Klein szomszédék macskája. Mihály tehát Rozált forgatja a fejében, mikor kikéredzik: ezt most már tudom. S tudom azt is, bogy a gyûrûm azért veriszkóp, mert megmutatta az igazat.
No majd meglátjuk. Irgalmatlan zuhogott ugyan az esõ, de nem éreztem belõle semmit, pedig sokáig kellett várnom a házmesterre a kapu alatt.
-- Látja, János bácsi -- mondtam neki, mikor elõcsoszogott --, milyen nagyszerû az ilyen amerikai esõköpönyeg, lábtól fejéig betakarja az embert. Ilyen kellene magának is, öregem, hiszen még a lelke is elázik, mire visszafekszik.
-- Nem tészön semmit -- mormogta János. De ahogy felé villantottam a gyûrût, láttam, hogy miniatûr akasztófa mereszkedik az agyában, s azon én lógok.
-- Akasszanak föl a neved napján! -- ez volt János õszinte gondolata s nyilván az enyém is ez tett volna az õ helyén.
Ez igazán in effigie akasztás meggyõzött róla, hogy a veriszkópom csakugyan igazlátó. Álmomban is volt annyi eszem, bogy ne kutakodjam vele a jó barátaim lelkében. Ha ismerõst vettem észre az utcán, aki már messzirõl rám mosolygott, rögtön zsebre dugtam a kezemet. Különben is tisztában voltam vele, hogy gaztett volna a veriszkópot magánpasszióra használni. Kötelességem felajánlani a haza és az emberiség üdvére.
Legelõször Bethlen Istvánt kerestem fel vele. Elmondtam neki, hogy olyan eszköz birtokába jutottam, amellyel úgy olvashat barátai és ellenségei szívében, mint nyitott könyvben.
-- Köszönöm -- mondta mosolyogva --, én úgyis tudom, kiben mi lakik.
De ezt úgy mondta, hogy kifelé nézett az ablakon. Az egész beszélgetés alatt nem fordította felém a fejét.
Sokáig kovályogtam aztán a pesti utcákon, nagy embert keresvén a veriszkóppal. De bíz az éppen olyan hasznavehetetlen szerszámnak bizonyult, mint Diogenes lámpája. Az azonban meglepett, hogy milyen közönséges dolgokat forgatnak a fejükben a járókelõk. Égõ csipkebokrot, keresztfát, lángoló kardot, mit, egyáltalán nem találtam. Értékpapírokat, kosztpénzcédulákat, emeletes házakat, autókat, asszonyfejeket, divatlapokat inkább, bútorozott szobácskát is igen sokat. Emlékszem, hogy valakinek az agyában vadonatúj pénztárkönyvet láttam, tizenöt számjegynek való rubrikákkal. Az valami szegény adóhivatalnok lehetett, akinek sokjegyû számokat kell belegyömöszölni a múlt évi nyomtatványokba. A legtöbb ember fejében azonban csak megfejelt cipõk és egy kiló kenyerek voltak láthatók. Hogy viperák nyüzsögnének az emberek lelkében, az csak a moziköltõk kitalálása. Kövér disznók képe rángatódzott egy-egy agyban, de határozottan tudom, bogy hüllõvel vagy csúszómászóval nem találkoztam. Igaz, hogy abban az idõben politikusok még nemigen jártak az utcán.
Néhányat fölkerestem a lakásán, a bankjában, vagy az irodájában, de a veriszkópot nem ajánlottam fõl nekik. A legtöbbnek nem volt a fejében semmi, legföljebb önmaga bársonyszékében ülve. Néhánynak az agya fogasára keresztes frígiai sapka volt akasztva.
Jártam aztán diplomatáknál, pénzembereknél, kriminalistáknál s megkérdeztem õket, mit szólnának ilyen talalmányhoz. Megmondtam azt is, hogy õszinte választ kérek, mert a veriszkóppal úgyis ellenõrzöm a feleletüket. Nagyon õszintén válaszoltak mindnyájan, hogy menjek a pokolba a tudományommal. Mi lenne õbelõlük, ha ilyen könnyen meg lehetne különböztetni az igazságot a hazugságtól.
-- Azazhogy az a kérdés -- kiáltott utánam a kriminalista --, lehet-e a veriszkópot hamisítani? Mert ha lehet, akkor nagyszerû találmány, mindig van mód szakértõi véleményt kérni.
Már akkor útban voltam a rendõrfõhatalomhoz. Nagyon udvariasan fogadott, leültetett, megkínált szivarral, azt mondta, már hallott a dolgomról, s alig várja, hogy megismertessem vele. Elõbb azonban, ha megengedem, telefonál néhány szakembert.
Míg bemondta a számot, belenéztem a gyûrûtükörbe, és láttam a nagy úr agyában a mentõkocsit négy ápolóval. Nagyon veszedelmes õrültnek tartott, mert egyre szeretetreméltóbban mosolygott.
Egy pillanat alatt kint voltam az utcán, de esõ elõl a csurgásba menekültem. Óriás tömeg tolongott körülöttem, ezer kéz nyúlt utánam és ezer száj ordította:
-- Ez az, ez az! Fogjátok meg! Agyon kell verni a destruktívot, aki el akarja venni az emberektõl a hazugságot!
Láttam a veriszkópon, hogy szétszaggatnak, ha kézrekerítenek. Elkezdtem futni, beleugrottam a Dunába, leúsztam a Tiszáig, aztán felúsztam a Tiszán hazáig. Ennyi úszkálás után nem csoda, ha csuromvizesen ébredtem föl.
A veriszkóp pedig odaát destruálja a harcsák társadalmát. Amint kibuktam a vízbõl, lecsúszott az ujjamról. Egy pillanatig szembefordult velem a tükre, s magamat láttam benne. Így világosodott meg elõttem, hogy minden tettemnek két pulikutya a rugója. Két pulikutya a legtitkosabb álmom, azzal az élethivatással, hogy hozzájuk tartozó háromholdas földemnek (egy hold búzavirágnak, egy hold pipacsnak, egy hold pipitérnek) csak a sarkáig kísérjék el csaholva az idegent.
Forrás: Nevetni arany. Délmagyarország Könyv- és Lapkiadó Kft., Szeged, 1994.