2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

BENVENUTO CELLINI

Pomona

2003. máj. 23.

[részlet] Amint egyre többször és többször verõdtünk össze, a mi kitûnõ vezérünknek ötlete támadt: mindnyájunkat a maga házába hív meg vacsorára a legközelebbi vasárnapon, de úgy, hogy mindegyikõnknek magával kell hozni a maga ,,varjacskáját”

(ugyanis az említett Michelagnolo így nevezte õket); aki pedig nem hozná magával, azt elõre arra büntettük, hogy az egész társaságnak õ fizeti a vacsorát. Mármost, akinek nem volt közelebbi kapcsolata efféle alkalmi hölgyekkel, ugyancsak törhette s félthette erszényét, ha nem akart ezen a dicsõ lakomán szégyenben maradni társai elõtt.
 
Én nyugodt voltam, mert e tekintetben szépecskén el voltam látva egy igen csinos kis fiatal hölggyel, Pantasilea volt a neve, és rettentõen szeretett engem. Csakhogy át kellett engednem egy igen kedves barátomnak, név szerint Bachiaccának, aki viszont a lányba volt beléhabarodva. Így történt a dolog, egy kissé meg is orrolt rám a hölgy, hogy szerelmében ily sérelem érte: hiszen az elsõ szóra átengedtem Bachiaccának. Joggal gondolhatta, hogy oly kevésre becsülöm nagy szerelmét. Ebbõl késõbb nagy botrány támadt, mert bosszút akart állani rajtam az elszenvedett méltatlan bánásmódomért; majd a maga helyén elmondom, hogyan.
 
Midõn elközelgett az idõ, hogy mindegyikõnk felvonultassa a dicsõ társaságba a maga kis varjacskáját, én még mindig hölgy híján voltam. De nem akartam olyan bolond lenni, hogy egy ilyen õrült mulatságból kimaradjak. Legjobban az idegesített, hogy nem akartam jó hírem s nevem cáfolataként akármilyen koppadt, csúf kis varjacskát a fényes gyülekezetbe vinni. Ekkor aztán csalafinta dologra gondoltam, csak hogy a nagy vigasságba még több vidámságot vigyek. Úgy döntöttem hát, hogy magamhoz hívattam egy tizenhat éves kamaszt, aki mellettem dolgozott, s egy spanyol rézmûves fia volt. Ez az ifjú értett latinul, s különben is igen szorgalmas és ügyes volt; Diegónak hívták; gyönyörû szép gyerek, húsának színe káprázatos, feje formája és arcvonásai meg még az antik Antinousénál is szebb; sokszor le is rajzoltam, s nem kevés dicsõséget szereztem vele mûveimben. Ez a fiú nemigen érintkezett senkivel, így hát nem is ismerték: öltözködni igen rosszul öltözködött, s akkor is hanyagul, mert csak tanulmányainak élt. Magamhoz hívattam hát, s megkértem, hadd öltöztessem fel azokba a nõi ruhákba, amiket akkorra már elõkészítettem. Egykettõre beleegyezett, gyorsan magára öltötte a ruhákat, én meg feldíszítettem mindenféle nõi cicomával, amivel arcának szépségét még csak növeltem: két kis karikát illesztettem a fülébe fülönfüggõnek, amikben két szép gyöngy lógott (a két karika egy helyütt meg volt törve, s úgy kapaszkodott meg a fülében, s ezáltal átlyukasztottnak látszott); aztán a nyakába ritka szép s gazdagon díszített ékes aranyláncot akasztottam, s ugyanígy díszítettem fel szép kezeit gyûrûkkel. Akkor gyöngéden a nagy tükröm elé vezettem. Mikor az ifjú ember meglátta magát, elámulva és büszkén kiáltott fel: „Uramisten, ez lennék én, Diego ?“ Mondom neki: „Igen, te vagy az, Diego, akitõl még nem kértem soha szívességet, de most az egyszer igen: szerezd meg nekem azt a tisztes örömet, hogy ebben a ruhában velem jöjj a fényes gyülekezetbe, amelyrõl már többször meséltem”. A tisztességes, erényes és okos ifjúban nyomban lelohadt a hiúság és a tetszelgés indulata, szemét földre sütötte, s egy jó ideig így állt ott némán. Aztán hirtelen felkapta fejét, és így szólt: „Benvenuto kedvéért megteszem. Gyerünk!” Fejére egy olyasféle kendõt kötöttem, amilyent Rómában hordanak nyáron a meleg ellen: így értünk oda a tett színhelyére (már mindenki ott volt); valamennyien elénk jöttek. Az említett Michelagnolo Iulio és Gianfrancesco között állott.
 
Mikor levettem a kendõt az én szépemnek a fejérõl, Michelagnolo (akirõl említettem, mennyire tréfára állt mindig a nyelve, s milyen szeretetre méltóan vidám ember volt) egyik kezével Iulióba, a másikkal Gianfrancescóba kapaszkodott, s amennyire lehetett, kényszerítette õket, hogy meghajoljanak, õ maga pedig letérdelt, könyörületért esedezett, s az egész társasághoz intézve szavait, így szólt: „Ó, csodáljátok, csodáljátok meg, barátaim, milyenek az ég angyalai! Hiába mondják, hogy csak férfiangyalok vannak: íme, itt van egy leányangyal közöttünk !“ Itt hirtelen felkiáltott:
 
Ó, drága angyal, szép szelíd leány,
Kegyelmet, áldást osztva nézz reám!
 
Ezekre a szavakra a bájos teremtés nevetve emelte fel jobb kezét, pápai áldást osztott, s közben nyájas szavakat intézett hozzá. Akkor Michelagnolo felállt, s azt mondta, hogy a pápának a lábát kell megcsókolni, az angyaloknak viszont az arcát; így is tett, mire az ifjú elpirult, de ez még ragyogóbbá varázsolta szépségét. Így folyt ez továbbra is. A szoba, ahol mulatoztunk, már teli volt szonettekkel. Ezeket mi gyártottuk s küldözgettük oda Diegónak. Ifjú barátunk elkezdte sorba olvasni s el is olvasta valamennyit: közben szépsége úgy tündökölt az arcán, hogy azt elmondani lehetetlen.
Sok szellemes mondás hangzott el. Egyik nevetõ ámulatból a másikba estünk, de ezekre nem akarok egyenként kitérni, hiszen nem is ez a célom: csak egyet említek meg, ezt is csak azért, mert Iulio mondotta, a csodálatra méltó festõ, aki büszkén körüljártatta a tekintetét mindenkin, ám fõleg a nõket vette jól szemügyre, majd Michelagnolóhoz fordulva, így szólt: „Kedves Michelagnolóm, te találtad ki e hölgyekre a varjacska elnevezést; hát ma csakugyan jól illik rájuk, mert még a varjaknál is csúnyábbak e mellett a csudálatosan szép páva mellett.”
 
(…)
 
Mikor a muzsikálásnak, éneklésnek vége lett, bizonyos Aurelio Ascolano nevû barátunk, aki csodálatos rögtönzéseirõl volt híres, elragadtatott és istenítõ szavakban zengte a hölgyek szépségét, s mialatt szavalt, az én szépem mellett ülõ két hölgy folytonosan fecsegett; az egyik azt csacsogta el, hogy miért tért rossz útra, a másik meg az enyémet noszogatta: mondja el õ is, hogy került ide, kik a barátai, mióta van Rómában, s más efféléket.
 
(…)
…amikor szépem már ráunt ennek a két ostoba nõnek untalan kérdezgetõzésére (neki ezen az esten a Pomona nevet adtuk), hol erre, hol amarra fordult el tõlük, hogy ne kelljen buta fecsegésüket hallgatnia. Akkor azt kérdi tõle Iulio hölgye, hogy talán nem érzi jól magát! Hát igen, felelt rá Pomona, azt hiszem, néhány hónapja teherben vagyok. Erre nagyon megsajnálta mind a kettõ, s részvétbõl elkezdték tapogatni a testét, ami azzal végzõdött, hogy felfedezték: férfi. El is kapták rögtön a kezüket, s élénk szidalmakkal illették, amilyeneket az ilyen szép ifjakra szoktak ilyen esetben szórni a hölgyek. Felugrottak az asztal mellõl, és sikoltozva, vihogva adták hírül a nagy felfedezést. A kényes és büszke Michelagnolo engedelmet kért a társaságtól, hogy méltóképpen megbüntethessen csínyemért. Mikor mindenki élénken helyeselt, óriási hahotával karjára emelt, és elkiáltotta magát: „Éljen a férjemuram! Éljen!” Aztán kijelentette, hogy ez volt a büntetés a fejedelmi tréfáért, amiben õket részeltettem.
 
Így végzõdött a híres és kellemes lakoma. Utána mindenki szépen hazament.


Forrás: Benvenuto Cellini mester élete, amiképpen õ maga megírta Firenzében. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972.