2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

JACK KEROUAC

Manhattani vázlatok

2003. jún. 6.

[részletek] (…) Kávézó a Sixth Avenue-n -- Szegényesebb, viszont a tömegnyomor se akkora.

Az emberek mosolyogva lépnek be a kávézóba, úgy is ülnek le, de amikor mennek, amikor egyszólamban jajdulnak a hátratolt székek, és jön a szedelõzködés, a kabátok, addigra már mindenki elkomorul (fokra ugyanaz a fél-komorság mindenkinek az arcán, ami jellemzõ cáfolata, mondjuk, rövid élete) -- és ez a rövid élet olyan vak, mint az öntudatlan törekvés az orgazmus felé, amikor mindenkinek a lelkében megmozdul minden -- ez az ADJ NEKI -- ez az emberi kapcsolatok legcsúcsán a szikra -- egy pillanat -- leadás és vétel között -- bár nem is olyan misztikus, mert a szerelem adásvételének utolsó pillanata csak. Miránk is, akiknek egy hosszú éjszaka a tombolásunk (orgia négyszer váltott lovakkal, háromnapos beszélgetés egyvégtében, szakadatlan autózás keresztül Amerikán), ránk is ránk támad ez a komor pillanat, eszünkbe juttatja az alvást és hogy ezt az egészet már abba lehetne hagyni -- de még inkább, hogy a pillanatot visszafogni nem lehet, elmúlt, hogyha alszunk rá egyet, akkor föl lehet idézni megint gyönyörû új változatokkal -- csak jól meg kell keverni a lélek régi, zsíros pakliját egy elhülyült látomásos alvással -- Szóval így néznek a kávézóban is maguk elé az emberek, de csak amíg a kalap meg minden megvan, mert jel is ez a komorság, olyan befellegzettféle, amivel merõ udvariasságból figyelmeztetik egymást. Milyen barát az, aki belevigyorog a barátja képébe, mikor elkezdõdik a komor szedelõzködés, a kabát, a kézszorongatások ideje? Így aztán jel ez is, hogy „Itt hagyjuk most már ezt a szépreményû asztalt -- egy perces komor felállással gondolunk vissza rá”. Végre is, mihelyt valaki mond valamit, és indulnak az ajtó felé -- már kinn vannak, és csak a nevetésük maradt itt visszhangnak emberi tragédiájuk színhelyén -- már az utcán mennek, már az új levegõt szívják, amivel a világ várja õket.

Ó, az a bolond szívünk mindnyájunknak.

(...)

MÉG MINDIG KÓBOROLVA egy pékség gyönyörû kirakatát nézem el -- cseresznyés pite, kis kerek mélyedés a közepén, és látni lehet a fényes cseresznyéket -- de az összes pitékben látni, almásban, mákosban mind látni lehet a tölteléket -- gyümölcstortákban a meggyet, a diót -- cukorfényes ananász magas papírpohárban ül -- egy tepsi franciakrémes gyönyörû jégpálya, viszont a réteges citromtorták havasak a cukortól, és vannak egészen finom töltött sütemények, amelyek színkontraszttal dolgoznak ellenem, és ugyancsak kétszínû töltelékkel csokoládémázas kerek sütemények, oldalt barnamorzsásak és a mázukon bámulatos cirkalmak a saját anyagukból -- a pék is mintázófával dolgozik -- És ezek a dögnagy almás-ananászos sütemények olyanok, mint az Automat süteményei nagyobb kiadásban, havas cukorbevonattal -- Mindenki néz, amint állok és jegyzem -- Kristályos kókuszképzõdmények, középen cseresznye... mint egy-egy dúlt, õsz üstök.

Egy fa csúcsíves csipkézete ágazik szét az esõs szürke alkonyatban --

Megborzongok örömömben, amint egy rózsaszín havas tortát látok, piros cseresznye ül a közepében, és körül csokoládéforgács tapad rá!

Mindezzel szemben a túlsó oldalon egy sivár plébánia. Az elõkertjében két tízméteres-forma lucfenyõ -- a plébánia fura, halványsárga téglából épült, mint a hányás, a macskahányás, olyan a színe -- angol vagy szász stíl, nem tudom, de emelkedõ visz a kapuhoz, egy valóságos felvonóhíd és tölgyfa kapu, világosbarna, és fönn három fényes ablak van belevágva díszítõ célzattal és egy középen, hogy látni lehessen, ki akar bemenni -- az egész ügy elszürkült betonkeretben (Plébánia gót betûkkel belevésve) s a két sarkában fönn kedélyes Charles Dickens stílusú kovácsoltvas lámpák, majd jobbról-balról keskeny, fél méter széles, két méter magas kõrésablak -- lenn, a szép építészeti díszcsokor alján pinceablak külön betonvédõmûvel (már nevet sem lehet neki találni, egyszerûen hülye, mint a karácsonyfa formára nyírt bokrok a külvárosi ügyvédi irodák elõtt, és a bokrok körül mindenütt kis drótkerítések) jellemezhetetlen:

agylágyulás, haszontalanság, fél méteres tartóoszlopokkal vasból, de mintha selyemszalag volna rácsavarva és lándzsásan végzõdik

(még ennek is van egy betonszegélye, hogy az egész istenséget a mindennapok vagy a járda fölé emelje, aminek semmi értelme és senkinek semmi haszna belõle, legfeljebb az ilyen javíthatatlan üldögélõknek, amilyenek mi vagyunk Codyval) --

A plébániahivatal felvonóhidakkal és csúcsíves ablakokkal ékes homlokzatából kinyúlik egy torony, közönséges zsalus amerikai ablakkal, és fölötte szürke betonkereszt, olyan, mint Délen a Hõsök Emlékmûve körül minden városi parkban vagy a temetõirodák fölött. Alkonyatkor meleg sárga fények égnek a plébánián. Egyáltalán nem hasonlít Proust combray-i katedrálisára, ahol a kõ szeszélyes hullámokat vetett, a katedrális maga hatalmasan visszaverte a külvilág fényeit --

(...)


Forrás: Üvöltés. Vallomások a beat-nemzedékrõl. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982.