MARTON LILI
Ismerõsöm, a gyilkos
2003. júl. 21.A kis fürdõhelyen két cipész volt. Az egyik meglehetõsen drágán dolgozott. A másikat úgy ismerték, mint akinek „jó szíve” van. Ha látta, hogy valaki szegény, kopott, nevetséges összegért talpalt, szegezett, néha még ingyen is elvégezett apróbb javításokat. Ez az utóbbi volt a gyilkos.
Jó szívét személyes ismeretségünk során úgy is bizonyította, hogy mikor arról beszéltem, szeretnék még néhány napig maradni, mert szabadságom egy hónapra szól, míg a szanatóriumban a mi csoportunk csak három hétig maradhat, vállalta, hogy olcsón szobát szerez, megbízható, tisztességes embereknél. -- Nehogy meglopják -- mondta és mosolygott kedvesen --, tudja, a tengerparton s ezen az egész vidéken mindenféle nép lakik, és sok a megbízhatatlan ember.
Tudom, szerzett volna szobát, mert megbízható, rendes fiú volt. Percre elkészítette a munkát, amit rábízott az ember, sohasem csapott be senkit. Mindig fütyült. Eldicsekedett, hogy nagyszerû táncos.
-- Ez úgy járja a malagambát, kérem -- nevetett a társa --, hogy elszerzõdhetne a fõvárosba is.
Szóval biztosan szerzett volna szobát „olcsón és megbízható helyen”, de közben meggyilkolt valakit.
*
A valaki a szõke nõ férje volt, a mi szanatóriumunk pincére. A cipész, a jószívû malagamba-táncos és szépfiú nekiment éjjel, és négy késszúrással megölte. Ott halt meg a szerencsétlen ember a kertünkben, arcán a halálfélelem iszonyatával, s csodálkozva, hogy ez megtörténhetett. Ez a mérhetetlenül csodálkozó arckifejezés még a boncolás után, a temetés napján is ott volt az arcán. Húsz perc alatt vérzett el, s még volt ereje megmondani gyilkosa nevét, akit azonnal elfogtak.
*
Eddig az egész történet rendõri krónika. Ami ezután történt, s ami az egész mögött van, ahhoz Freud pszichoanalitikai tudása és egy Dosztojevszkij léleklátó zsenije és stíluskészsége kellene. Hogyan írjon errõl az ember, hogyan értse meg mindazt, ami egy ilyen szép, ifjú, táncos kedvû fiúban él, aki a legrokonszenvesebb, legegyszerûbb, szinte gyermeki léleknek látszik?
A vizsgálat lezajlása után együtt ültünk a teherautón, én meg a gyilkos. A szanatórium gépkocsiján vitték be a kikötõvárosba, hogy ott átadják a hatóságnak. Egy ifjú komisszár kísérte, aki egész úton kezét a revolverén tartotta, de közben kedélyesen elbeszélgetett velünk, a szanatórium négy vendégével, akik engedélyt kaptunk, hogy a gyilkost szállító gépkocsin bemehessünk a kikötõvárosba.
A gyilkos ott ült hátrakötözött kézzel, sötét furcsa szeme egész idõ alatt a tengert nézte. A tenger lehetett e pillanatban számára a szabadság, az élet és a lehetõségek szimbóluma. Hajó haladt kelet felé. Ha ezen a hajón lehetne -- ezt mondta világosan vágyó pillantásával.
-- Beszélhetek vele? -- kérdeztem a komisszárt.
-- Vaszival? Tessék. Úgyse nagyon lesz alkalma ezután beszélgetni.
Felé fordultam, s halkan megszólítottam. Az autó zörgött, a többiek a komisszárral voltak elfoglalva, a kikötõbeli tengeri ünnepélyrõl volt szó, nem a gyilkosságról. A kettõnk párbeszéde egészen csendes volt, nem hallotta más.
*
-- Vaszi, mit csinált maga? Hogy tehette?
-- Hagyja, kérem. Ennek így kellett lenni.
-- Miért?
-- Nem tudom. Nem is gyûlöltem, csak azt akartam, hogy az asszony szabad legyen.
-- Miért nem választotta el, ha így szerette?
-- Nem is tudom, hogy szerettem-e. Bestia volt, kérem. Nem akarom rákenni, de nagy része van benne. A hatalmában tartott és megbolondított egy ilyen öreg, huszonnyolc éves nõ!
-- Maga hágy éves?
-- Én? Huszonegy.
-- Borzasztó.
-- Most aztán keresztet vethetek az egész nyomorult életemre. Vessen maga helyettem keresztet, mert engem ezek összekötöztek.
-- Most is milyen cinikus. Mikor a helyszíni vizsgálatot tartották, miért beszélt olyan pökhendien? Hiszen az emberek meg akarták lincselni. Egy õrnagy azt mondta, hogy maga olyan elvetemült gyilkos, hogy ott a helyszínen, ahol ölt, agyon kellene lõni.
-- Ezt mondta? Nem is tudtam... Biztos igaza volt... Nincs melege?
-- Vaszi, mondja meg õszintén: miért tette? Magában sok jóság és emberség van. Hiszen az egész fürdõhely szerette.
-- Ó, én azt nem tudom megmondani. Most biztosan gyûlöl maga is.
-- Csak rettenetesen sajnálom magát. És félek, nem magától, hanem attól, amit tett. Attól, ami magában van. Mi az, ami magában van?
-- Hogy mi? Kiskorom óta, tudja -- szava elhalkul, kissé rekedt lesz --, ha valaki vagy valami nem tetszett, addig szerettem volna ütni, vagy szúrni, vagy vágni, vagy mit tudom én, míg elnyúlik, míg nem mozog többé. De sohasem nyúltam senkihez egy ujjal sem. Az apám iszonyú részeges volt, sokszor félholtra vert. Anyámat és húgomat is verte. Most persze üvölt, hogy a fia gyilkos lett, pedig talán õ is az oka...
-- Aztán?
-- Néha még õt is, apámat is szerettem volna agyonverni. Aztán megbántam volna, de voltak pillanatok, mikor az volt az érzésem, hogy üssem, üssem, míg meghal, hogy ne halljam a borzasztó káromkodását, hogy elhallgasson végre, hogy ne legyen... Tudtam, hogy halálos bûn, meggyóntam anyámnak. Sírt és jajgatott. Jó, hogy nem él szegény... Aztán most megtettem evvel a szelíd kis emberrel. Haragudtam rá. Azt akartam, hogy ne legyen. Ittam, hogy legyen bátorságom. Mikor megtörtént, egy percre olyan csendességet éreztem magamban, nyugalmat. Aztán bánni kezdtem, rettenetes volt. Most aztán mindegy, remélem, kivégeznek és mindennek vége lesz.
-- Nem végzik ki, Vaszi. Részeg volt, s ez enyhítõ körülmény.
-- Csak ezt ne mondja. A börtönben úgyis elpusztulok. Ha nézem a tengert, megbolondulok. Most már minden összezavarodik bennem. Ne kérdezzen többet semmit.
Hallgattunk. A nap süt áldó melegen, a tengeren pici halászbárkák siklanak a nagy kék végtelenség ölében. Nyár van, az élet gazdag ajándék.
*
Aztán megérkezik a gépkocsi, a komisszár egy atléta frissességével leugrik, kezében a revolver, és betereli ismerõsömet, a gyilkost a rendõrség szürke, komor épületébe. A vaskapu nyikorogva becsapódik mögötte, s mi elindulunk a kikötõ felé...
Forrás: Marton Lili: Emberek, tájak, történetek. Kriterion, Bukarest, 1993.