GRAHAM GREENE
A láthatatlan japánok
2003. júl. 11.Nyolc japán úr vacsorázott a londoni Bentley-étteremben. Halat ettek. Ritkán szóltak egymáshoz érthetetlen nyelvükön, de ha szóltak, mindig udvariasan elmosolyodtak, sőt gyakran kicsit meg is hajoltak. Egy kivételével mind szemüveget viselt.
Puha szőke haja volt, szép finom kis arcocskája a múlt század eléjenek stílusában, ovális, mint egy miniatűr, a beszédmodora, hanglejtése viszont nyers -- ez lehetett a divatos hangsúly a roedani internátusban vagy a Cheltenhami Leánynevelő Intézetben. Nemrég kerülhetett ki az iskolából. Nagy pecsétgyűrű volt az ujján, s amikor leültem az asztalomhoz, a közbeékelt japán urak mellé, a leány éppen ezt mondotta:
-- Szóval látod, hogy összeházasodhatnánk, akár a jövő héten.
-- Igazán?
A vele szemben ülő fiatalember kissé zaklatottnak látszott. Újra töltötte a poharakat Chablis-borral, és így szólt: "Hát persze, de anya . . .", aztán egy darabig nem hallottam, mit beszélgetnek, mert a legidősebb japán úr az asztal fölé hajolt, s mosolygó arccal beszélni kezdett, olyan hangon, mintha egy egész madárház zsibongana. A többiek mind feléje fordultak, mosolyogva hallgatták. Nem tudtam megállni, hogy magam is oda ne figyeljek.
A fiatalember is egészen olyan volt, mint a lány. Két miniatűr arckép, amely fehér faburkolatú falon függ egymás mellett. A fiú elmehetett volna tisztnek Nelson valamelyik hajójára. Egy olyan korban, amikor a gyöngédség és érzékenység még nem volt akadalya az előmenetelnek.
A lány megszólalt:
-- Ötszáz font előleget kapok, s az olcsó, fűzött kiadás jogát már el is adták.
Ez a kemény, üzletszerű kijelentés meghökkentett. Megdöbbentő volt az is, hogy a lány szakmámbeli. Nem lehetett több húsz évesnél. Jobb sorsot érdemelt.
A fiatalember ellenvetéssel élt:
-- De a nagybátyám…
-- Tudod, hogy nem lehet kijönni vele. így pedig teljesen függetlenek leszünk.
-- Te leszel független -- mondta kelletlenül a fiú.
-- De hiszen a borszakma nem is való neked igazán, vagy tán való? Beszéltem rólad a kiadómnak, és van is kilátás... ha elkezdenél lektorként dolgozni…
-- De ha nem értek a könyvekhez.
-- Eleinte segítenék.
-- Anyám azt mondja, hogy mellékesnek nem rossz az írás…
-- Ötszáz font meg az olcsó kiadás jogdíjának fele alapos kis mellékes -- mondta a lány.
-- Jó ez a Chablis, nem?
-- Jó.
Módosítanom kellett véleményemet. A fiatalemberből hiányzott a nelsoni vonás. Vereségre volt kárhoztatva. A lány, akár a tengeri csatában a támadó, célba vette, és tüzet nyitott rá teljes hosszában.
-- Tudod, mit mondott Mr. Dwight?
-- Miféle Dwight?
-- Szívem, te ide se figyelsz. A kiadóm. Azt mondta, hogy tíz éve nem olvasott kezdő írótól első regényt, amely annyi megfigyelőképességet árult volna el, mint az enyém.
-- Remek -- mondta a fiatalember szomorúan --, remek.
-- Csak azt akarja, hogy változtassam meg a címet.
-- Tényleg?
-- Nem tetszik neki, hogy Hömpölygő folyó. Londoni bohémekre akarja keresztelni.
-- Erre te mit mondtál?
-- Beleegyeztem. Azt hiszem, az embernek az első regénynél arra kell törekednie, hogy a kiadó meg legyen elégedve. Különösen akkor, ha tulajdonképpen ő fogja viselni a hazásságunk költségeit, nem igaz?
-- Értem.
A fiú szórakozottan kevergette villájával a Chablis-t. Az eljegyzése előtti időkben talán hozzászokott a pezsgőhöz. A japán urak elfogyasztották a halat, és igen csekély angol tudással, de annál választékosabb udvariassággal gyümölcs-salátát rendeltek a korosodó pincérnőtől. A lány rájuk pillantott, majd pedig rám, de azt hiszem, csak a jövőjét látta. Nagyon szerettem volna óva inteni attól, hogy ezt a jövőt egy Londoni bohémek című regényre alapítsa. Én a fiatalember anyjának adtam igazat. Megalazó volt erre gondolni, de hát elmúltam hatvan éves, és minden valószínűség szerint az anyával lehettem egyidős.
Azt szerettem volna mondani a lánynak: Egész biztos abban, hogy a kiadója igazat mond? A kiadó is ember. Néha hajlamos arra, hogy a fiatalok és csinosak erényeit eltúlozza. Lesz-e valaki, aki öt év múlva elolvassa a Londoni bohémeket? Fölkészült-e a hosszú évek erőfeszítéseire: "Csak balsiker, s nem alkotsz semmi jót..."? Az évek múlásával az írás nem lesz könnyebb; a nap mint nap ismétlődő erőpróba egyre nehezebbé válik, s az a bizonyos "megfigyelőképesség" is gyöngül. Negyvenéves korára már nem az igéretes tehetség, hanem a teljesítmény alapján ítélik majd meg.
-- A legközelebbi regényem St. Tropezről fog szólni.
-- Nem is tudtam, hogy már jártál ott.
-- Még nem. Rettentő fontos, hogy az ember friss szemmel nézze a dolgokat. Arra gondoltam, hogy vagy hat hónapra ott telepedhetnénk le.
-- Mi maradna akkorára az előlegből?
-- Az előleg csak előleg. 15 százalékot kapok 5000 példány után, 20 százalékot 10000 után. S mire a következő könyv elkészül, természetesen újra esedékes az előleg. Méghozzá a mostaninál nagyobb összeg, ha a Londoni bohémek kelendő lesz.
-- És ha nem?
-- Mr. Dwight szerint az lesz.
-- A nagybátyám kezdőfizetésnek ezerkétszázat adna.
-- De szívem, hogy tudsz akkor lejönni St. Tropezbe?
-- Talán jobb lenne majd akkor összeházasodni, ha visszajöttél.
A lány nyersen odavágott:
-- Ha a Londoni bohémek elég jól fogy, talán vissza se jövök.
-- Ó.
A lány rámnézett, meg a japán urakra. Kiitta a borát. Aztán megkérdezte:
-- Veszekszünk?
-- Nem.
-- Már megvan a következő könyvem címe is: A kék azúr.
-- Azt hittem, azúr annyi mint kék.
A lány csalódottan nézett rá:
-- Te tulajdonképp nem is akarsz írónőt felesegül venni, mi?
-- Még nem vagy írónő.
-- Annak születtem. Mr. Dwight szerint is. A megfigyelőképességem...
-- Igen. Ezt már említetted, drágám, de mondd, nem tudnál egy kicsit közelebbi tájakon megfigyeléseket végezni? Például itt, Londonban.
-- Ez már megtörtént, mikor a Londoni bohémeket írtam. Nem akarom ismételgetni magamat.
A számla már egy ideje ott feküdt az asztalon. A fiatalember elővette a pénztárcáját, de a lány fölkapta a számlát.
-- Ma én ünnepelek -- mondotta.
-- Mit ünnepelsz?
-- Természetesen a Londoni bohémeket. Drágám, te szörnyen édes pofa vagy, de néha... -- Szóval egyszerűen nem kapcsolsz.
-- De mégis jobb szeretnék én... ha nem haragszol...
-- Nem szívem, ma én fizetek. És persze Mr. Dwight.
A fiatalember beadta a derekát. Ekkor egyszerre két japán úr is megszólalt, majd hirtelen elhallgatott, meghajolt egymás felé, mintha az ajtóban ütköztek volna össze.
A két fiatalt összeillő miniatűröknek tartottam, holott óriási különbség volt kettejük között. Ugyanaz a fajta szépség gyöngeséget vagy erőt rejthet magában. A tizenkilencedik század elején a lány egy tucat gyereket szült volna érzéstelenítés nélkül, a fiú pedig könnyű prédája lett volna az első fekete szempárnak Nápolyban. Lesz-e valaha egy tucat könyv a lány könyvespolcán? Azokat is érzéstelenítés nélkül kell világra hozni. Abban kezdtem reménykedni, hogy a Londoni bohémek csúfos kudarcot vall, a lány elmegy foto-modellnek, a fiatalember pedig szilárdan megalapozza jövőjét a borszakmában, a St. James környékén. Nem szívesen képzeltem el a lányt saját nemzedékének Mrs. Humphrey Wardjaként -- igaz, hogy én azt már úgysem érném meg. Szerettem volna megtudni, hogy Dwight melyik kiadónál van. Elképzeltem, milyen kiadói reklámszöveget fogalmazna az írónő "mélyreható megfigyelőképességéről"; ha ügyes, a lány fényképét is közölné a borítólap hátoldalán, mert nemcsak a kiadó ember, hanem a kritikus is, és ez a lány távolról sem hasonlított Mrs. Humphrey Wardra.
Már a kabátjukat vették föl az étterem mélyében, de szavaik ide hallatszottak.
-- Vajon mit csináltak itt ezek a japánok? -- kérdezte a fiatalember.
-- Japánok? -- csodálkozott a lány. -- Miféle japánok, szívem? Néha annyira elkalandozol, hogy azt kell hinnem, nem is akarsz elvenni.
Halápy Lili fordítása
(Forrás: Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 1966. július.)