2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

GRAHAM GREENE

A láthatatlan japánok

2003. júl. 11.

Nyolc japán úr vacsorázott a londoni Bentley-étteremben. Halat ettek. Ritkán szóltak egymáshoz érthetetlen nyelvükön, de ha szóltak, mindig udvariasan elmosolyodtak, sőt gyakran kicsit meg is hajoltak. Egy kivételével mind szemüveget viselt.

Az a csinos lány, aki a japánok mögött az ablaknál ült, olykor futó pillantást vetett rájuk. De elég volt neki a saját problémája, nem figyelt senkire, csak önmagára meg asztaltársára.

Puha szőke haja volt, szép finom kis arcocskája a múlt század eléjenek stílusában, ovális, mint egy miniatűr, a beszédmodora, hanglejtése viszont nyers -- ez lehetett a divatos hangsúly a roedani internátusban vagy a Cheltenhami Leánynevelő Intézetben. Nemrég kerülhetett ki az iskolából. Nagy pecsétgyűrű volt az ujján, s amikor leültem az asztalomhoz, a közbeékelt japán urak mellé, a leány éppen ezt mondotta:

-- Szóval látod, hogy összeházasodhatnánk, akár a jövő héten.

-- Igazán?

A vele szemben ülő fiatalember kissé zaklatottnak látszott. Újra töltötte a poharakat Chablis-borral, és így szólt: "Hát persze, de anya . . .", aztán egy darabig nem hallottam, mit beszélgetnek, mert a legidősebb japán úr az asztal fölé hajolt, s mosolygó arccal beszélni kezdett, olyan hangon, mintha egy egész madárház zsibongana. A többiek mind feléje fordultak, mosolyogva hallgatták. Nem tudtam megállni, hogy magam is oda ne figyeljek.

A fiatalember is egészen olyan volt, mint a lány. Két miniatűr arckép, amely fehér faburkolatú falon függ egymás mellett. A fiú elmehetett volna tisztnek Nelson valamelyik hajójára. Egy olyan korban, amikor a gyöngédség és érzékenység még nem volt akadalya az előmenetelnek.

A lány megszólalt:

-- Ötszáz font előleget kapok, s az olcsó, fűzött kiadás jogát már el is adták.

Ez a kemény, üzletszerű kijelentés meghökkentett. Megdöbbentő volt az is, hogy a lány szakmámbeli. Nem lehetett több húsz évesnél. Jobb sorsot érdemelt.

A fiatalember ellenvetéssel élt:

-- De a nagybátyám…

-- Tudod, hogy nem lehet kijönni vele. így pedig teljesen függetlenek leszünk.

-- Te leszel független -- mondta kelletlenül a fiú.

-- De hiszen a borszakma nem is való neked igazán, vagy tán való? Beszéltem rólad a kiadómnak, és van is kilátás... ha elkezdenél lektorként dolgozni…

-- De ha nem értek a könyvekhez.

-- Eleinte segítenék.

-- Anyám azt mondja, hogy mellékesnek nem rossz az írás…

-- Ötszáz font meg az olcsó kiadás jogdíjának fele alapos kis mellékes -- mondta a lány.

-- Jó ez a Chablis, nem?

-- Jó.

Módosítanom kellett véleményemet. A fiatalemberből hiányzott a nelsoni vonás. Vereségre volt kárhoztatva. A lány, akár a tengeri csatában a támadó, célba vette, és tüzet nyitott rá teljes hosszában.

-- Tudod, mit mondott Mr. Dwight?

-- Miféle Dwight?

-- Szívem, te ide se figyelsz. A kiadóm. Azt mondta, hogy tíz éve nem olvasott kezdő írótól első regényt, amely annyi megfigyelőképességet árult volna el, mint az enyém.

-- Remek -- mondta a fiatalember szomorúan --, remek.

-- Csak azt akarja, hogy változtassam meg a címet.

-- Tényleg?

-- Nem tetszik neki, hogy Hömpölygő folyó. Londoni bohémekre akarja keresztelni.

-- Erre te mit mondtál?

-- Beleegyeztem. Azt hiszem, az embernek az első regénynél arra kell törekednie, hogy a kiadó meg legyen elégedve. Különösen akkor, ha tulajdonképpen ő fogja viselni a hazásságunk költségeit, nem igaz?

-- Értem.

A fiú szórakozottan kevergette villájával a Chablis-t. Az eljegyzése előtti időkben talán hozzászokott a pezsgőhöz. A japán urak elfogyasztották a halat, és igen csekély angol tudással, de annál választékosabb udvariassággal gyümölcs-salátát rendeltek a korosodó pincérnőtől. A lány rájuk pillantott, majd pedig rám, de azt hiszem, csak a jövőjét látta. Nagyon szerettem volna óva inteni attól, hogy ezt a jövőt egy Londoni bohémek című regényre alapítsa. Én a fiatalember anyjának adtam igazat. Megalazó volt erre gondolni, de hát elmúltam hatvan éves, és minden valószínűség szerint az anyával lehettem egyidős.

Azt szerettem volna mondani a lánynak: Egész biztos abban, hogy a kiadója igazat mond? A kiadó is ember. Néha hajlamos arra, hogy a fiatalok és csinosak erényeit eltúlozza. Lesz-e valaki, aki öt év múlva elolvassa a Londoni bohémeket? Fölkészült-e a hosszú évek erőfeszítéseire: "Csak balsiker, s nem alkotsz semmi jót..."? Az évek múlásával az írás nem lesz könnyebb; a nap mint nap ismétlődő erőpróba egyre nehezebbé válik, s az a bizonyos "megfigyelőképesség" is gyöngül. Negyvenéves korára már nem az igéretes tehetség, hanem a teljesítmény alapján ítélik majd meg.

-- A legközelebbi regényem St. Tropezről fog szólni.

-- Nem is tudtam, hogy már jártál ott.

-- Még nem. Rettentő fontos, hogy az ember friss szemmel nézze a dolgokat. Arra gondoltam, hogy vagy hat hónapra ott telepedhetnénk le.

-- Mi maradna akkorára az előlegből?

-- Az előleg csak előleg. 15 százalékot kapok 5000 példány után, 20 százalékot 10000 után. S mire a következő könyv elkészül, természetesen újra esedékes az előleg. Méghozzá a mostaninál nagyobb összeg, ha a Londoni bohémek kelendő lesz.

-- És ha nem?

-- Mr. Dwight szerint az lesz.

-- A nagybátyám kezdőfizetésnek ezerkétszázat adna.

-- De szívem, hogy tudsz akkor lejönni St. Tropezbe?

-- Talán jobb lenne majd akkor összeházasodni, ha visszajöttél.

A lány nyersen odavágott:

-- Ha a Londoni bohémek elég jól fogy, talán vissza se jövök.

-- Ó.

A lány rámnézett, meg a japán urakra. Kiitta a borát. Aztán megkérdezte:

-- Veszekszünk?

-- Nem.

-- Már megvan a következő könyvem címe is: A kék azúr.

-- Azt hittem, azúr annyi mint kék.

A lány csalódottan nézett rá:

-- Te tulajdonképp nem is akarsz írónőt felesegül venni, mi?

-- Még nem vagy írónő.

-- Annak születtem. Mr. Dwight szerint is. A megfigyelőképességem...

-- Igen. Ezt már említetted, drágám, de mondd, nem tudnál egy kicsit közelebbi tájakon megfigyeléseket végezni? Például itt, Londonban.

-- Ez már megtörtént, mikor a Londoni bohémeket írtam. Nem akarom ismételgetni magamat.

A számla már egy ideje ott feküdt az asztalon. A fiatalember elővette a pénztárcáját, de a lány fölkapta a számlát.

-- Ma én ünnepelek -- mondotta.

-- Mit ünnepelsz?

-- Természetesen a Londoni bohémeket. Drágám, te szörnyen édes pofa vagy, de néha... -- Szóval egyszerűen nem kapcsolsz.

-- De mégis jobb szeretnék én... ha nem haragszol...

-- Nem szívem, ma én fizetek. És persze Mr. Dwight.

A fiatalember beadta a derekát. Ekkor egyszerre két japán úr is megszólalt, majd hirtelen elhallgatott, meghajolt egymás felé, mintha az ajtóban ütköztek volna össze.

A két fiatalt összeillő miniatűröknek tartottam, holott óriási különbség volt kettejük között. Ugyanaz a fajta szépség gyöngeséget vagy erőt rejthet magában. A tizenkilencedik század elején a lány egy tucat gyereket szült volna érzéstelenítés nélkül, a fiú pedig könnyű prédája lett volna az első fekete szempárnak Nápolyban. Lesz-e valaha egy tucat könyv a lány könyvespolcán? Azokat is érzéstelenítés nélkül kell világra hozni. Abban kezdtem reménykedni, hogy a Londoni bohémek csúfos kudarcot vall, a lány elmegy foto-modellnek, a fiatalember pedig szilárdan megalapozza jövőjét a borszakmában, a St. James környékén. Nem szívesen képzeltem el a lányt saját nemzedékének Mrs. Humphrey Wardjaként -- igaz, hogy én azt már úgysem érném meg. Szerettem volna megtudni, hogy Dwight melyik kiadónál van. Elképzeltem, milyen kiadói reklámszöveget fogalmazna az írónő "mélyreható megfigyelőképességéről"; ha ügyes, a lány fényképét is közölné a borítólap hátoldalán, mert nemcsak a kiadó ember, hanem a kritikus is, és ez a lány távolról sem hasonlított Mrs. Humphrey Wardra.

Már a kabátjukat vették föl az étterem mélyében, de szavaik ide hallatszottak.

-- Vajon mit csináltak itt ezek a japánok? -- kérdezte a fiatalember.

-- Japánok? -- csodálkozott a lány. -- Miféle japánok, szívem? Néha annyira elkalandozol, hogy azt kell hinnem, nem is akarsz elvenni.

Halápy Lili fordítása


(Forrás: Nagyvilág. Világirodalmi folyóirat. 1966. július.)