2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

JOHANN PETER HEBEL

Rossz vásár

2003. aug. 3.

Londonban és környékén rengeteg a jómadár. Ezekre a jómadarakra mindenekelőtt az jellemző, hogy szünet nélkül a mások pénzére, a mások zsebórájára, illetőleg a mások drága gyűrűire ácsingóznak.

Szinte gyermeki örömet lelnek az efféle értéktárgyakban, és addig nem is nyugszanak, amíg valahogy meg nem szerzik őket. Van úgy, hogy furfangos csalással jutnak hozzájuk, de még gyakoribb az, hogy vakmerő módon sokszor fényes nappal, a nyílt utcán támadják meg a kiszemelt áldozataikat. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem. A londoni börtönparancsnok sokat tudna erről mesélni, a londoni bakó nemkülönben. De az még ebben a műfajban sem mindennapos, ami nemrégiben egy szigetországi főranggal történt. Egy szép nyári nap összejövetelt rendezett az angol király. Erre az alkalomra össze is gyűlt sok-sok előkelő lord és lady az egyik hatalmas királyi parkban, melynek hosszú kanyargós útjai egy távoli erdőbe vezettek. Mások meg, kevésbé főrangúak, de ők se voltak kevesen, egyszerűen abból a meggondolásból jöttek el, hogy most félreteszik bokros teendőiket, azon a pár órán ne múljék, fő, hogy jelen lehetnek az eseményen, hogy boldognak és vidámnak láthatják szeretett uralkodójukat és a királyi családot. Folyt az evés ivás, a különféle társasjátékok, no meg a társastánc; volt, aki a parki sétányokon korzózott, volt, aki az illatozó rózsalugasban sétált, ki párjával, ki egyedül, ahogy épp adódott. Ekkor egy félreeső helyen, ott, ahol a park már az erdővel határos, odaállt egy fa alá egy jólöltözött illető, úgy, mintha ő is a vendégek közé tartozna, miközben a kabátja alatt pisztoly lapult, odaállt, de ő már abból a meggondolásból, hogy: „Majd csak jönni fog valaki.” Úgy is lett. Jön egy úr, szikrázó gyűrűvel az ujján, csörgő óraláncokkal, gyémántköves cipőcsattal, aranycsillagos széles rendszalaggal, nem akar ő semmit, épp csak a lombok hűvösében sétálgatni; s hogy gondolt volna magában valamit is? Éppen, hogy nem. Hát ahogy így mit sem sejtve ballag a jó úr, előlép ám a fa árnyékából az illető; odabiccent, de csak úgy okkal-móddal, a sétálni vágyó főrangnak, közben előhúzza a pisztolyt a kabátja alól, a csövét az úr mellének szegezi, és udvariasan arra kéri őlordságát, ne csapjon lármát, ha kedves az élete, minek azt másnak is tudnia, hogy nekik kettejüknek mi megbeszélnivalójuk van egymással. Bizony, nincs irigylésreméltó helyzetben az, aki egy pisztollyal néz farkasszemet, mert sose tudhatni, van-e benne ólom. Az úr -- logikusan -- úgy gondolkodott, hogy: „A testi épségem többet ér a pénznél; inkább a gyűrűmet veszítsem el, mint az ujjamat”, és megígérte, hogy hallgatni fog. „Nagyságos uram -- folytatta ekkor a fickó --, nem bocsátaná áruba jó pénzért ezt a két aranyórát? A mi oskolamesterünk mindennap máshogy állítja be az órát, az ember sose tudja, hányadán áll az idővel, a napórán pedig el vannak mosódva a számok.” Tetszik, nem tetszik, a gazdag lord kénytelen odaadni a himpellérnek az óráit pár stüberért vagy valami olyan semmi kis összegért, hogy annyiért még egy icce bort se ihatna meg az ember. És a többi értéktárgyat, a gyűrűt, a csatokat, a csillagos rendjelet ugyanígy egyenként kialkudja tőle a csibész potom pénzért, közben a bal kezében végig ott a pisztoly. „Hál’ isten -- sóhajt magában a főrang, mikor a végére érnek --, most már túl vagyok rajta!” Ám a gazfickó ekkor kezdi elölről az egészet megint: „Nagyságos úr -- azt mondja --, ha már ily szépen dűlőre jutottunk egymással, nem volna kedve alkudni az én portékáimra is?” A főrangnak eszébe jut a közmondás, miszerint rossz vásárhoz jó képet kell vágni: „Lássuk!” -- azt mondja. Erre a fickó mindenféle lim-lomot kotort elő a zsebéből, amit vagy az ócskástól vett, vagy valamelyik piaci standról emelt el, és ezt a sok vacakot a nagyúr most szép sorban mind kénytelen volt megvenni tőle, drága pénzért. Végül, mikor a csirkefogónak nem maradt semmije a pisztolyon kívül, viszont látta, hogy az uraság zöld selyem erszényében még ott csörög egy-két gyönyörűségesen csillogó dublón, előállt egy utolsó, ámde igencsak kecsegtető ajánlattal: „Nagyságos uram, nem venné meg a piszolyt is? Úgy látom, van még valamicske pénz a markában.” Ó, te ostoba tolvaj, gondolja magában a főrang, és rááll az ajánlatra. Kifizeti, elveszi a pisztolyt, de amint elveszi, mindjárt rá is fogja a rablóra: „No te, jómadár, vége a játéknak. Indulás! Mostantól arra mégy, amerre én mondom, különben azonnal agyonlőlek.” -- „Csak lőjön bátran, nagy jó uram -- feleli a gazfickó. -- A pisztoly nincs megtöltve.” S azzal beugrik a fák közé. Elsütné a fegyvert a főrang, de biz az reteszt vetett. Bedugta a csőbe a töltővesszőt, hát csakugyan nem volt benne egy szem lőpor sem. Hanem a tolvaj addigra már mélyen bent járt a sűrűben. Az angol főrang pedig fordulhatott vissza. Égette az arcát a szégyen, hogy így hagyta magát megijeszteni. Ha eddig nem, most biztos gondolt magában egyet-mást.


Forrás: Jelenkor. 1997 május.