KOSZTOLÁNYI DEZSÕ
Az emberiség barátja
2003. febr. 14.Van egy ismerõsöm, ki az emberiséget szereti. Én szeretem a fiamat, enyéimet, egy-két barátomat is, aztán a zöld tintát is szeretem, mellyel ifjúkorom óta írok,
Engem õ kicsit lenéz. Csodálkozik azon, hogy a huszadik században mint nem szeretheti valaki az emberiséget. Én azt szoktam felelni, hogy még nem találkoztam vele, nem láttam sehol, nem jött el hozzám bemutatkozni. Erre rejtélyesen, de megbocsátóan mosolyog. Nem akar megsérteni, óvakodik kimondani, hogy alapjában szívtelen, önzõ embernek tart.
Ismerõsöm reggel, mihelyt fölébred, az emberiségre gondol. Vajon hogy aludt éjjel az emberiség? Nem nyomta-e fejét a párna? Haladt-e valamit tegnap óta? Bevallom, engem ilyenkor más gondok foglalkoztatnak. Mindenekelõtt az, hogy mibõl fizetem ki a gázszámlát s mibõl veszek új télikabátot a fiamnak. Nemegyszer meg is rótt e kicsinyesség miatt.
Sokáig azt hittem, hogy ostoba, nagyképû fráter. De évek során rájöttem végzetes tévedésemre. Õ egyik legnagyobb bölcs, kit valaha láttam. Míg én elkótyavetyéltem szeretetemet az útfélen, erõmet szétosztottam azok között, kikkel együtt élek, ismerõsöm, mint az emberiség csöndes barátja, dúsgazdagon nõsült, roppant vagyont harácsolt, elhaladt a koldusok mellett, kiket végre nem ismert, zsíros üzleteket kötött, birtokokat vásárolt, és most kényelmesen éldegél szõnyeges lakásában. Minthogy pedig nem volt gyermeke, és szegény rokonait, kik zavarnák elmélkedésében, szigorúan és következetesen távoltartja magától, az emberiséget fogadta örökbe, a kedves kis emberiséget, tulajdon fiául. Azt mondják, értelmes gyermek. Több nyelvet beszél.
Ez a rokon kellemes. Semmi esetre sem túlságosan tolakodó. Nem kopog ajtaján, nem kér kenyeret, nem kell neki télikabát, dicsfénnyel homlokán tisztes messzeségbõl ragyog feléje. Senkisem léphet szobájába ezzel: "Én kérem az emberiség vagyok." Mindenki vagy Péter, vagy Pál, de nem az emberiség.
Múltkor mégis elküldtem hozzá az emberiséget, egy nyomorgó diák személyében. Szalonjába vezettette. Épp újságot olvasott, melybõl fölháborodva értesült, hogy az emberiséget ismét meggyalázzák, amennyiben Dél-Amerikában fölpofoztak egy néger borbélysegédet s Ausztráliában kizártak kétszáz bányászt. Keze ökölbeszorult, mikor ezt elmesélte a diáknak, de nem titkolta el, hogy a haladás azért kézzel fogható, s mint vigasztaló jelenséget számára különösen a mozit, rádiót és repülõgépet emelte ki, melyet a múlt században még nem lehetett volna elképzelni. A diák, ki nem kapott tõle semmit, zavartan hagyta helyben, hogy ilyesmit a múlt században tényleg nem lehetett volna elképzelni.
Aztán, hogy az alkalmatlan vendég elköszönt, s az elõszobában végre elsusogta gyorsan, mint az imát, hogy tegnap óta nem evett, ismerõsöm jóságos szeme könnybe lábadt. Nem bírt magával. Izgatottan kituszkolta a diákot, majd ebédlõjébe rontott.
Épp ebédre terítettek. A fölháborodás hangján parancsolta meg a szobalánynak, hogy vegye el terítékét. És aznap inkább õ sem ebédelt.
Ilyen csodálatos ember az én ismerõsöm, az emberiség jóbarátja.
Forrás: Kosztolányi Dezsõ: Az élet divatja. Novellák, jegyzetek, tollrajzok. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest 1963.