2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

H. G. WELLS

Az alma

2003. szept. 27.

-- Meg kell szabadulnom tőle -- mondta a kocsi sarkában ülő férfi, a csöndet hirtelen megszakítva.

Mr. Hinchcliff feltekintett, mert nem hallotta jól. Elragadtatott figyelemmel szemlélte a bőröndje fogantyújához madzaggal odakötött kollégiumi sapkát -- újonnnan elnyert pedagógusi állásának külső és látható jelét --, a kollégiumi sapka elragadtatott csodálatával és az általa felidézett kellemes előérzetekkel. Mr. Hinchcliffet ugyanis most vették fel a londoni egyetemre, és segédtanárként készül működni a holmwoodi gimnáziumban -- felettébb irigylésre méltó állás. A kocsin át útitársára meredt.

-- Miért ne ajándékoznám el? -- mondotta az. -- El kell ajándékozni! Miért ne?

Magas, fekete, napégette férfi volt, de az arca sápadt. Karját szorosan összefonta, lábát feltette az szemközti ülésre. Hosszú, fekete bajusszát pödörgette, és mereven bámult cipője orrára.

-- Miért ne? -- ismételte.

Mr. Hinchcliff köhintett.

Az idegen kinyitotta a szemét -- különös, sötétszürke szempár volt -- és majdnem egy percig egyenesen Mr. Hinchcliffre bámult. Arckifejezése növekvő érdeklődést mutatott.

-- Igen -- szólt lassan. -- Miért ne? És véget vetni neki.

-- Sajnos nem egészen értem, mire gondol -- mondta Mr. Hinchcliff, újabb köhintéssel.

-- Nem egészen érti, mire gondolok? -- ismételte az idegen gépiesen, miközben furcsa szeme ide-oda járt Mr. Hinchcliff és a csomag között, a tüntetően fitogtatott sapkával, aztán visszatért Mr. Hinchcliff pelyhes ábrázatára.

-- Ön ugyanis egy kissé szaggatottan beszél -- mentegetőzött Mr. Hinchcliff.

-- Miért is ne? -- mondta az idegen, továbbfűzve gondolatait. -- Ön diák? -- intézte a szót Mr. Hinchcliffhez.

-- A londoni egyetem levelező tanfolyamán -- felelte Mr. Hinchcliff leplezetlen büszkeséggel, és idegesen megtapogatta nyakkendőjét.

-- Tudásszomjtól űzve… -- mondta az idegen, és hirtelen levette lábát az ülésről, öklét térdére rakta, és úgy meredt Mr. Hinchcliffre, mintha soha életében nem látott volna diákot. -- Igen -- mondta, és mutatóujjával a levegőbe bökött. Aztán felállt, a poggyásztartóról leemelt egy táskát és kinyitotta. Szótlanul kivett belőle egy ezüstpapírba bugyolált gömbölyű tárgyat, és óvatosan kibontotta. Azután Mr. Hinchcliff felé nyújtotta -- kicsiny, nagyon sima, aranysárga gyümölcs volt.

Mr. Hinchcliffnek szeme-szája elnyílt. Nem nyúlt a tárgy után -- ha ugyan neki szánták egyáltalán.

-- Ez itt -- mondta lassú szóval a fantasztikus idegen -- a Tudás Fájának Almája. Nézze csak meg: kicsiny, fényes és csodálatos -- a Tudás. És én önnek adom.

Mr. Hinchcliff elméje egy percig gyötrelmesen dolgozott, aztán átvillámlott az agyán a kielégítő magyarázat: “Bolond!”, és ezzel megvilágosodott az egész helyzet. Az ember ne ingerelje az őrülteket. Fejét kissé oldalt hajtotta.

-- A Tudás Fájának Almája? Ejha! -- mondta Mr. Hinchcliff. Kitűnően megjátszott érdeklődéssel szemlélte a gyümölcsöt, aztán az idegenre tekintett. -- De hát miért nem akarja megenni maga? És mellesleg -- hogy jutott hozzá?

-- Nem fonnyad meg soha. Három hónapja az enyém. És épp olyan fényes és sima és érett és kívánatos, ahogy láthatja. -- Kezét térdére tette, és eltűnődve nézte a gyümölcsöt. Aztán újra belebugyolálta a papirosba, mintha letett volna arról a szándékáról, hogy elajándékozza.

-- De hogy jutott hozzá? -- kérdezte Mr. Hinchcliff, aki szeretett vitatkozni. -- És honnan tudja, hogy ez a Fa Gyümölcse?

-- Három hónapja vettem ezt a gyümölcsöt -- mondta az idegen --, egy ital vízért és egy karéj kenyérért. Aki nekem adta -- mert ezzel az életét mentettem meg -- örmény férfi volt. Örményország! Az a csodálatos ország, minden országok közt az első, ahol Noé bárkája a mai napig fennmaradt, az Ararát hegyének jégmezőibe temetve. Ez a férfi, mondom, másokkal együtt a kurdok elől menekülve, akik üldözték őket, felment a hegyek között olyan elhagyatott helyekre, amelyekről az emberek általában nem is tudnak. És üldözőikkel a nyomukban, magasan a hegycsúcsok között, késpenge élességű fűtől zöldellő lejtőre jutottak, és ez a fű mindenkit, aki belehatolt, könyörtelenül összevagdalt, hasított. A kurdok a sarkukban voltak már, és nem volt mit tenni, mint belevetni magukat a fűbe, és az volt a legkomiszabb, hogy a vérük árán nyert ösvény vezette nyomukra a kurdokat. Valamennyi menekülőt lemészárolták, csak ez az örmény és egy társa menekült meg. Hallotta társai sikoltását, üvöltését és a fű suhogását üldözői körül -- embermagasságú fű volt. Aztán kiáltást hallott, arra másik kiáltás felelt, és amikor kisvártatva megállt, már minden elcsendesült. Mit sem értve a dologból, újra előretört, összevagdalva és vérzőn, amíg egy szakadék alatt elterülő meredek sziklalejtőre nem jutott, és akkor látta, hogy a fű lángban áll, és a füst fátyolként emelkedik közé és ellenségei közé.

Az idegen kis szünetet tartott.

-- És aztán? -- kérdezte Mr. Hinchcliff. -- Mi történt?

-- Ott állt, a fű késpengéitől összehasogatva és vérezve, a sziklák lángoltak a délutáni napsütésben, az égbolt akár a megolvadt réz, és felé gomolygott a tűz füstje. Nem mert ott maradni. A halált nem bánta, csak a kínzásoktól rettegett. Messziről, a füstön túlról ordítozást, kiáltozást hallott. Asszonyi sikoltásokat. Felkapaszkodott hát az egyik sziklaszurdokba; mindenféle bozót nőtt, amelynek levelei közül tövisként meredtek elő a száraz ágak, végül felkapaszkodott egy hegygerincre, és amögött elrejtőzött. És ekkor találkozott a társával, egy pásztorral, aki szintén megmenekült. A hideg, az éhség és szomjúság mit sem számított a kurdokhoz képest; és megindultak a magaslatok felé, a hó és a jég közé. Három napig bolyongtak.

A harmadik napon jött a látomás. Azt hiszem, éhes embereknek gyakran vannak látomásaik, de hát itt ez a gyümölcs. -- Felemelte a bebugyolált gömböt. -- És más hegylakóktól is hallottam erről, akik ismerik ezt a legendát. Estefelé történt, amikor a csillagok sűrűsödnek, hogy egy síkos sziklalejtőn haladtak alá egy hatalmas sötét völgybe, furcsa, eltorzult fák között, és ezeken a fákon kicsi golyók függtek, mint a szentjánosbogár fénygömbjei; furcsa, kerek, sárga fények.

És ezt a völgyet hirtelen, nagy messzeségben, sok mérföldnyire, aranyló láng világította meg; lassan végigpásztázta, és fényében éjfeketévé sötétültek a torz fák, és a környező lejtő, és maguk is olyanná váltak, akár a tüzes arany. És ők a látomáskor, ismervén a hegyek legendáit, rögtön tudták, hogy az Édenkertet látják, vagy az Édenkert őrzőjét, és arcra borultak, mint akit villám sújtott.

Amikor újra fel mertek tekinteni, a völgy egy darabig sötét volt, aztán a fény visszatért, égő borostyánszínben.

Ekkor a pásztor talpra ugrott, nagyot kiáltott, és lefelé kezdett rohanni, a fény felé, de a társa túlságosan megijedt, semhogy kövesse. Némán, szédülten, riadtan állt, és nézte, amint a társa a vándorló fényözön felé halad. És alighogy nekiindult a pásztor, mennydörgésszerű zaj hallatszott, láthatatlan szárnycsapások száguldottak el a völgy felett, és valami nagy és szörnyű félelem; és ekkor az az ember, akitől a gyümölcsöt kaptam, megfordult, hogy talán még elmenekülhet. És hanyat-homlok újra felrohant a lejtőn, nyomában a száguldó zűrzavarral, és megbotlott ez egyik torz bokorban, és egy érett gyümölcs hullott le róla a kezébe. Ez a gyümölcs itt. A szárnyak és a mennydörgés ott zúgtak körülötte. Felbukott és elájult, amikor pedig eszméletre tért, ott találta magát saját falujának üszkös romjai között, és én meg a társaim ápoltuk a sebesülteket. Látomás volt? De még mindig kezében szorongatta a fa arany gyümölcsét. Voltak ott mások is, akik ismerték a legendát, tudták, mi lehet a furcsa gyümölcs. -- Szünetet tartott. -- És ez az -- mondta.

Nagyon különös történet volt ez, egy sussexi harmadosztályú vasúti kocsiban. Olyan volt, mintha a valóság pusztán csak a fantasztikum fátyla volna, és itt most kiütközött a fantasztikum.

(...)


Forrás: H. G. Wells: A vakok országa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1969.