2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

VIKTOR PELEVIN

Sigmund a kávéházban

2003. okt. 11.

-- Áhá -- mondta Sigmund halkan, és megcsóválta a fejét.

A kőbálványok sima arca mögött gyakran hasadékok és labirintus szerű üregek húzódnak meg, amelyekben különböző fajtájú madarak tanyáznak.

Joseph Lavander: Húsvét-szigetek




Emlékezete szerint még nem volt ilyen hideg tél Bécsben. Kissé összehúzta magát, ahányszor csak kinyitották az ajtót, és felhőben libbent be a kávéházba a hideg levegő. Régóta nem jött senki, és Sigmund öregesen bóbiskolt, de most megint csapódott az ajtó, és fölemelte a fejét.

Két vendég jött, egy oldalszakállas úr és egy vendéghajból való magas kontyot viselő hölgy.

A nő hosszú, hegyes végű ernyőt fogott.

A férfi kis retikült hozott, amelynek csillogó, fekete prémbordűrje kissé nedves volt az olvadó hópelyhektől.

Megálltak a fogasnál, és vetkőzni kezdtek. A férfi levette az esőkabátját, fölakasztotta, aztán megpróbálta ráakasztani a kalapját a fogas fölött a falon meredező egyik pöcökre, de elvétette, a kalap kicsúszott a kezéből, és leesett. A férfi dünnyögött valamit, fölvette a kalapot, most mégis csak a pöcökre akasztotta, és ügyködni kezdett a nő mögött, hogy lesegítse a bundáját. A nő kegyesen elmosolyodott, amikor megszabadult a bundától; elvette a retiküljét, és hirtelen zavart kifejezés jelent meg az arcán, mert nyitva volt, és hó gyűlt benne össze. A nő szemrehányóan megcsóválta a kontyát (a férfi bűntudatosan eltárta bársonyzakója karját), a földre rázta a havat a retikülből, és bepattintotta a zárat. Aztán a vállára akasztotta a retikült, a sarokba állította az ernyőt, de valamiért a foggantyújával lefelé, a gavallérjába karolt, és bementek a terembe.

-- Áhá -- mondta Sigmund halkan, és megcsóválta a fejét.

A fal és a bárpult között, annak az asztalnak a közelében, amely felé a pofaszakállas férfi és társnője indult, volt egy kis üres zug, ahol a tulajdonos gyerekei játszottak: egy rombuszokkal díszített, bő fehér pulóvert viselő nyolc év körüli fiú, és egy valamivel fiatalabb, fekete ruhába és csíkos gyapjú trikónadrágba öltözött kislány.

A közelükben egy félig leeresztett gumilabda volt a földön.

A gyerekek rendkívül csendesen viselkedtek. A fiú egy halom nagyméretű kockával foglalatoskodott, amelyek oldalait színes képek borították. Meglehetősen furcsa formájú házat épített belőlük, amelynek ablaknyílás volt az elején; az építmény folyton összedölt, mert túl szélesre sikerült a nyílás, és a fölső kocka az alsók közti hézagba esett. A fiú egy darabig búbánatosan piszkálta az orrát piszkos ujjával, ahogy ledöltek a kockák, de aztán újra kezdte az építést. A kislány vele szemben ült, közvetlenül a földön, és különösebb érdeklődés nélkül figyelte bátyját, miközben egy kis halom aprópénzzel foglalatoskodott; hol szétrakta, hol kupacba gyűjtötte és maga alá gyömöszölte őket. Hamarosan megunta ezt a mulatságot, már nem törődött a pénzzel, oldalra hajolt, megfogta a legközelebbi szék lábát, magához húzta a széket, huzigálni kezdte, úgy, hogy annak lábai finoman lökdösték a labdát. Egy lökés túl erősre sikerült, a labda a fiú felé gurult, és az ingatag építmény abban a pillanatban dőlt össze, amikor a fiú a tetejére akarta helyezni az utolsó kockát, amelynek oldalain narancsokkal teli ág és tűztorony képe látszott. A fiú fölnézett, az öklével megfenyegette a húgát, az válasz gyanánt kitátotta a száját, és nyelvet öltött rá -- olyan sokáig tartotta kinyújtva, hogy minden részletét meg lehetett figyelni.

-- Aha -- mondta Sigmund, és a pofaszakállas férfira és hölgyére nézett.

Már kiszolgálták őket. A férfi, magabiztosan nyitogatva a kis ezüstkéssel a kagylókat, osztrigát szürcsölt, és társnőjéhez beszélt, aki mosolyogva bólogatott, miközben gombafejeket evett -- egyessével szúrta őket a kétágú villára a tányérról, figyelmesen megnézte, majd megmártotta őket a sűrű sárga szószban. Aztán a férfi, összekocogtatva az üveg és pohár száját, fehér bort töltött, megitta, és maga elé húzta a tányért a levessel.

A pincér az asztalukhoz ment, és letette a tálat a hosszú sült hallal.

A nő a halra pillantva a homlokára csapott, és mondani kezdett valamit a gavallérjának. Az ráemelte tekintetét, rövid ideig hallgatta, hitetlenül elhúzta a száját, aztán ivott még egy pohár bort, és akkurátusan beigazított egy cigarettát a kúpos alakú vörös szipkába, amelyet kis- és gyűrűsujja közt tartott.

-- Aha! -- mondta Sigmund, és a terem távoli sarka felé meredt, ahol a tulajdonosnő és a köpcös pincér állt.

Sötét volt abban a sarokban, vagyis sötétebb, mint a többiben, mert a mennyezetlámpában kiégett a körte. A tulajdonosnő, telt karját csípőre téve, fölfelé nézett; tartása és színes cikcakkvonalakkal díszített köténye miatt amforára hasonlított. A pincér már odahozta a hosszú kétágú létrát, amely most egy terítetlen asztal mellett tornyosult. A nő megnézte, hogy biztosan áll-e a létra, elgondolkozva megvakarta a fejét, és mondott valamit a pincérnek. Az megfordult, a bárpulthoz ment, mögéje lépett, lehajolt, és egy darabig egyáltalán nem lehetett látni. Egy perc múlva fölegyenesedett, és megmutatta a tulajdonosnőnek a fényes tárgyat, amelyet elővett. A nő energikusan bólintott, a pincér pedig a megtalált zseblámpát tartva fölemelt kezében, visszament hozzá. A nőnek nyújtotta, de az fejét rázva lefelé mutatott az ujjával.

A terítetlen asztal mellett nagy négyszögletes nyílás volt a földön. Szinte észre sem lehetett venni, mert a fedelét, akár az egész padlatot, rombusz alakú kockákból álló parketta borította, és csak a bonyolult parkettamintákat keresztülszelő vékony, kettős rézperemből és a süllyesztett rézkarikákból lehet rájönni, hogy létezik.

A pincér akkurátusan felhúzta a nadrágot a térdén, leguggolt, megfogta a karikát, és egy határozott mozdulattal felnyitotta a tetőt. A tulajdonosnő kissé összeráncolta a homlokát, és egyik lábáról a másikra nehezedett. A pincér kérdő pillantást vetett rá, a nő megint energikusan bólintott és a pincér elindult lefelé. Nyílván rövid létra volt a föld alatt, mert a pincér kurta rándulásokkal süllyedt a fekete négyzet mélyére, és minden rándulás egy láthatatlan létrafoknak felelhetett meg. Először a férfi tartotta a tetőt, de amikor már mélyebbre jutott, a nő segített neki; előrehajolva két kézzel tartotta a fedelet, és közben feszülten a sötét lyukba meredt, ahol eltűnt a társa.

Egy idő után újra feltűnt a parketta fölött a fehér pincérkabát, amelyet már alaposan bepiszkított a pókháló és a pór. A férfi határozott mozdulattal visszacsukta a tetőt, amikor kijutott a nyílásból, és a létrához lépett, de a nő egy kézmozdulattal megállította és utasította, hogy forduljon meg. Gondosan leporolta a pincérkabátot, elvette a férfitól az elemlámpát, a lámpa üvegfejére lehelt, és néhányszor gyengéden végigsimította tenyerével. A létrához ment, az alsó fokra tette a lábát, várt, amíg a pincér erősen megfogta oldalról a létrát, és elindult fölfelé.

A kiégett villanykörte szűk üvegbúrában volt, amely hosszú zsinóron lógott, úgyhogy nem kellett túl magasra másznia. Az ötödik vagy hatodik fokon állva a búrába nyúlt, és megpróbálta kivenni a körtét, de az túl erősen volt becsavarva, és a búra forogni kezdett a zsinorral együtt. Ekkor a nő csavarmenetes alját gyengéden körülfogta ajkával, a szájába vette az új körtét, majd fölemelte a másik kezét, és megfogta a búra peremét; ezután gyorsan ment a dolog. Kicsavarta a kiégett körtét, a köténye zsebébe tette, és kezdte becsavarni az újat.

A pincér erősen fogta a létrát, és közben elbűvölten figyelte a nő dundi kézfejének mozdulatait, és időnként nyelve hegyével végignyalt kiszáradt ajkán. Hirtelen kigyúlt a fény a matt búra alatt; a pincér megrázkódott, összehunyorította a szemét, és egy pillanatra lazított a fogásán. A létra szárai kezdtek szétcsúszni; a nő kalimpált egyet a karjával, és majdnem leesett, de a pincér az utolsó pillanatban meg tudta fogni a létrát; az ilyedtségtől sápadt nő iszonyú gyorsan megtett három vagy négy fokot, leugrott a létráról, és ernyedten mozdulatlanná dermedt társa nyugtató ölelésében.

-- Áhá! Áhá! -- mondta hangosan Sigmund, és az asztalnál ülő párra meredt.

A kontyos hölgy már a desszertnél tartott -- habos roládot tartott a kezében, és finoman harapdálta a vastagabbik végét. Éppen egy nagyobb darabot készült leharapni, amikor Sigmund ráemelte tekintetét -- a szájába vette a csövet, összeszorította a fogát, és a sűrű fehér krém, áttörve az aranyló héjat, kinyomódott a sütemény végén. Az oldalszakállas férfi azonnal reagált, és a süteményből kiszakadó krémprotuberancia összefogott tenyerébe hullott, ahelyett, hogy a terítőre toccsant volna. A nő elnevette magát. A férfi a szájához emelte tenyerét a krémkupaccal, és néhány nyalintással lenyalta, amivel újabb nevetési rohamot váltott ki a társnőjéből -- a nő nem is ette meg a süteményt, hanem a tálra dobta a halcsontváz mellé. Miután a férfi lenyalta a krémet az asztal fölött megfogta a nő kezét, és érzéssel megcsókolta, a nő pedig fölemelte a férfi előtt álló talpas poharat az aranyszínű borral, és néhány kis kortyot ivott. Ezután a férfi, kúpos vörös szipkájába téve a cigarettát, megint rágyújtott, néhány gyors slukkot szívott, majd füstkarikákat kezdett fújni.

Kétségtelenül e bonyolult művészet mestere volt. Először egy hullámos szegélyű nagy kékesszürke karikát fújt, aztán egy kisebbet, amely, hozzá sem érve, keresztülszállt az elsőn. A férfi, maga előtt legyezve a levegőt, megsemmisítette az egész füstkonstrukciót, és két új karikát fújt, most egyforma nagyokat, amelyek, majdnem egy szabályos nyolcast alkotva, egymás fölött lebegtek.

A társnője érdeklődve figyelte a fejleményeket, miközben egy vékony fa kontytűvel gépiesen bökdöste a tálon lévő halfejet.

A férfi újra teleszívta tüdejét, és vékony, hosszú sugarat bocsátott ki, az egyik az alsó, a másik a felső karikán ment keresztül, majd megérintették egymást és zavaros kék gomolyagba olvadtak. A nő tapsolt.

-- Áhá! -- kiáltott föl Sigmund; a férfi feléje fordult, és kíváncsi tekintettel végigmérte.

Ezután Sigmund újra a gyerekre nézett. Időközben egyikőjük új adag játékot hozott -- a kozkákon és a labdán kívül megtépázott babák és színes alaktalan gyúrmadarabok hevertek körülöttük. A kisfiú még mindig a kockákkal foglalatoskodott, csak most nem házat, hanem hosszú, alacsony falat épített, amelyen egyenlő távolságban, piros tollforgós ólomkatonák álltak.

A falban néhány átjárót hagyott, és mindegyiket három-három ólomkatona őrizte, egy kívül, kettő belül. A fal félkör alakú volt, az általa körülzárt terület közepén pedig négy kockából épített szabályos alakzaton állt a labda -- csak a kockák tartották, és nem érintette a parkettet.

A kislány a bátyjának háttal ült, és szórakozottan harapdálta egy kitömött kis kanári farkát.

-- Áhá! -- kiáltott fel idegesen Sigmund. -- Áhá! Áhá!

Most nemcsak a pofaszakállas férfi sandított feléje, miközben társnőjével már a fogasnál öltözött, hanem a tulajdonosnő is, aki egy hosszú bottal a függönyöket igazgatta az ablakon. Sigmund a tulajdonosnőre nézett, róla a falra, amelyen a képek lógtak -- egy világítótornyot és a holdat ábrázoló banális tengeri tájkép; egy két domb közti sötét szurdokot megörökítő festmény s egy hatalmas, nem tudni hogyan idekerült avantgárd kép -- az utóbbin két nyitott zongora látszott felülről, amelyeken a halott, furcsán hosszú fülű Buñuel és Salvador Dalí fekszik.

-- Áhá! -- kiáltott fel torkaszakadtából Sigmund. -- Áhá! Áhá!! Áhá!!!

Most már mindenki őt nézte, és nemcsak nézték. Az egyik irányból a tulajdonosnő közeledett feléje, hosszú bottal a kezében, a másik felől pedig, kalapját fogva, az oldalszakállas úr. A tulajdonosnő arcán az eddigi komor kifejezés ült, a férfié viszont élénk érdeklődést és ellágyulást fejezett ki. Az arcok közeledtek, és néhány pillanat múlva szinte teljesen eltakarták Sigmund látómezejét, amitől rosszul érezte magát, és minden eshetőségre készen, pelyhes csomóvá húzódott össze.

-- Milyen szép papagáj -- mondta a pofaszakállas férfi a tulajdonosnőnek. -- És még milyen szavakat ismer?

-- Sokfélét -- válaszolta a tulajdonosnő. -- Na, Sigmund, mondj még valamit!

Fölemelte kezét, és két pálca közt a kalickába dugta dundi ujja hegyét.

-- Sigmund derék fiú -- mondta kacéran Sigmund, és a biztonság kedvéért a kalicka távoli felébe húzódott az ülőrúdon. -- Sigmond okos.

-- Okos, okos -- mondta a tulajdonosnő --, de azért összepiszkítja az egész kalickát. Nincs benne tiszta hely.

-- Ne legyen olyan szigorú szegény álattal! Hisz az ő kalickája, nem a magáé -- mondta a férfi, miközben lesimította a haját. -- Ő él benne.

A következő pillanatban már nyilván feszélyezte, hogy egy közönséges mixernővel beszélget. Megkövült képet vágott, fejébe tette a kalapot, megfordult, és elindult az ajtó felé.


Forrás: Viktor Pelevin: Kristályvilág. JAK, Budapest, 2002.