2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

ALBERT CAMUS

A bukás

2003. okt. 18.

Akkor hát, ugye, jegyesség vagy szakadatlan szerelem híján, marad a házasság azon nyersen, a hatalommal és a korbáccsal.

Restellem, hogy így, ágyban kell fogadnom. Nincs semmi baj, egy kis láz csak, borókával kezelem. Már megszoktam ezeket a rohamokat. Mocsárláz, azt hiszem akkor szereztem, amikor még pápa voltam. Nem, csak félig tréfálok. Tudom, mire gondol: nagyon nehéz elválasztani az igazat a hamistól abban, amit elmondok. Bevallom, igaza van. Én magam... Képzelje, valaki a környezetemből három csoportba osztotta az embereket: akik jobban szeretik, ha semmit sem kell titkolniuk, semmint hogy hazugságra kényszerüljenek; akik inkább hazudnak, semhogy ne legyen semmi rejtenivalójuk; és végül, akik együtt szeretik a hazugságot és a titkot. Önre bízom, melyik rekeszbe sorol engem legszívesebben.

(...)

Nincs mentség, soha, senki számára, ez az én alapelvem. Nem ismerem el a jó szándékot, a tiszteletre méltó tévedést, a ballépést, az enyhítő körülményt. Nálam nem osztanak áldást, nem adnak semmiféle feloldozást. Egyszerűen számadást végeznek, és aztán: -- Az eredmény ennyi és ennyi. Beteglelkű vagy, kóros hazudozó, pederaszta, művész és így tovább. -- Csak így. Ilyen szárazon. A filozófiában, mint a politikában, annak az elméletnek a híve vagyok, amely nem ismeri el az ember ártatlanságát, s annak a gyakorlatnak a híve, amely bűnösként kezeli az embert. Így hát, kedves, a szolgaság egy felvilágosult híve áll ön előtt.

Mert enélkül, és ezt vallom, nincs végleges megoldás. Ezt nagyon gyorsan megértettem. Azelőtt csak a szabadságot forgattam egyre a számban. Reggeli közben azt kentem a pirítós kenyeremre, egész nap azt rágcsáltam, s az emberek közt szabadságtól illatozó leheletet terjesztettem. Azt, aki ellentmondott nekem, e bűvös szóval kólintottam főbe, vágyaim és hatalmam szolgájává tettem. Ezt mormoltam az ágyban is, szeretőim elalvó fülébe, és ez segített, hogy faképnél hagyjam őket. Ezt csúsztattam... De hagyjuk, mindjárt izgalomba jövök, s elvesztek minden mértéket. Hiszen az is megtörtént, hogy kevesebb önzéssel használtam a szabadságot, sőt, csodálja romlatlanságomat, két-háromszor meg is védtem, persze nem éppen életre-halálra, de bizonyos kockázatot is vállalva. El kell nézni ezt a meggondolatlanságot; nem tudtam, hogy mit cselekszem. Nem tudtam, hogy a szabadság nem jutalom, sem kitüntetés, amelyet pezsgő mellett ünnepelnek. Nem is ajándék, afféle nyalánksággal telt doboz, amely csakis arra szolgál, hogy ínyünket csiklandozza. Ó, nem, ellenkezőleg, inkább robot, maratoni futás, magányos és nagyon kimerítő. Nincs ott pezsgő, se barátok, akik gyengéd pillantással felénk emelik poharukat. Egyedül egy rideg teremben, egyedül a korlát mögött és szemben a bírákkal, egyedül, mikor határozni kell, szemben magunkkal vagy mások ítéletével. Mindennemű szabadság végén ott van mindjárt az ítélet; ezért olyan nehéz viselni a szabadságot, főképp, ha láz rázza az embert, vagy ha valami fájdalma van, vagy ha senkit sem szeret.

(...)

Az ember szabad, akkor hát egyedül kell boldogulnia, és mivel főképp a szabadságtól meg a szabadság ítéleteitől írtóznak, könyörögnek, hogy koppintsanak az orrukra, félelmes szabályokat teremtenek, sietve máglyákat emelnek, hogy pótolják a templomokat. Csupa Savonarola, elhiheti. De ezek csak a bűnben hisznek, sohasem a kegyelemben. Gondolnak rá, az igaz. Akarják a kegyelmet, az igent, az odaadást, a létezés boldogságát, és ki tudja, hisz érzelmesek is, a jegyességet, a harmatos lányt, az egyenes embert, a muzsikát. Én például, pedig nem vagyok érzelgős, tudja, miről álmodtam: szívünknek és testünknek tökéletes szerelméről -- éjjel-nappal szüntelen ölelés, gyönyör és rajongás öt teljes esztendeig, és utána a halál. Sajnos!

Akkor hát, ugye, jegyesség vagy szakadatlan szerelem híján, marad a házasság azon nyersen, a hatalommal és a korbáccsal. A lényeg az, hogy minden egyszerű legyen, akárcsak egy gyermeknek, hogy minden tett parancsra történjen, hogy a jót és a rosszat önkényesen, tehát nyilvánvalóan jelöljék meg. És én, akármennyire szicíliai és jávai vagyok, egyetértek mindezzel, pedig keresztény se vagyok egy cseppet sem, jóllehet rokonszenvezem a legelsővel. De Párizs hídjain én is megtanultam, hogy félek a szabadságtól. Éljen hát a parancsoló, bárki legyen, csak valahogy helyettesítse az égi törvényt. „Miatyánk, ki vagy ideiglenesen... Vezéreink, gyönyörűséges és szigorú főnökeink, ó, kegyetlen és szeretett kalauzaink...” A lényeges, látja, az, hogy az ember ne legyen szabad, és töredelmeses engedelmeskedjék egy nála nagyobb csirkefogónak. Ha majd mindnyájan vétkesek leszünk, az lesz a demokrácia. Arról nem is szólva, hogy bosszút kell állnunk, kedves barátom, kényszerűen magányos halálunkért. A halálban magunk vagyunk, a szolgaság viszont közös. A többiek is megkapják a magukét, és velünk egyidőben, ez a fontos. Mindnyájan együtt, végül is, de térdre hullva és lehajtott fővel.

(...)

Egy idő óta a Mexico Cityben gyakorolom hát üdvös mesterségemet. Ez mindenekelőtt abban áll, hogy mint ön is tapasztalhatta, nyilvános gyónást végzek, amily gyakran csak lehetséges. Széltében-hosszában vádolom magam. Nem is nehéz, már nagy a gyakorlatom. De vigyázat, nem vádolom ám magam durván, nagy melldöngetések között. Nem, nem, én hajlékonyan hajózom, fokozom az árnyalatokat meg a kitéréseket is, előadásomat mindig a hallgatómhoz alkalmazom, arra késztetem, hogy túltegyen rajtam. A magam dolgát állandóan a többiekével vegyítem. Megkeresem a közös vonásokat, együtt átélt tapasztalatainkat, megegyező gyengéinket, a jó modort, a mai embert, egyszóval mindazt, ami engem és másokat meghatároz. Eközben olyan arcképet fabrikálok, amely mindenkié és senkié. Álarc ez végeredményben, hasonlatos a farsangiakhoz, egyaránt hű és egyszerűsített, és amely előtt azt véli az ember: -- Lám, ezzel már találkoztam valahol! -- Amikor az arckép elkészül, mint ma este például, nagy sajnálkozás közt mutatom meg: -- Fájdalom, ilyen ember vagyok én! -- A vádbeszédnek ezzel vége. De ugyanakkor ez az arckép, amelyet kortársaimnak átnyújtok, tükörképpé változik.

(...) Akkor aztán beszédemben az „én”-ről észrevétlenül a „mi”-re térek. Amikor meg odaérek, hogy „lám, ilyenek vagyunk mi”, a csel sikerült, s szemükbe vághatom az igazságot. Én is csak olyan vagyok, mint ők, hát persze, mindnyájunkat ugyanott szorít a csizma. Mégis van némi fölényem: én tudom ezt, s így jogom van beszélni.

(...)

Mióta megleltem ezt a megoldást, mindennek átadom magam, a nőknek, a kevélységnek, az unalomnak, a neheztelésnek, és még ennek a láznak is, amelynek az emelkedését most is olyan gyönyörrel élvezem. Végre mégis uralkodom, éspedig most már örökké. Megint találtam magamnak egy csúcsot, ahová csak én kapaszkodom fel, s ahonnan mindenkit megítélhetek. Néha, nagy ritkán, amikor az éjszaka valóban szép, hallok egy távoli nevetést, s újra kételkedni kezdek. De aztán gyorsan minden dolgot, teremtményt és teremtést, saját fogyatékosságom teljes súlyával török le, s máris teljes pompában ragyogok.

(...)


Forrás: Albert Camus: Közöny. A bukás. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.