2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

GUY DE MAUPASSANT

Michèle

2003. okt. 31.

...hogy ezentúl ő legyen az erősebb, megtörje akaratukat, szétzúzza ellenállásukat, s hogy őket is megtanítsa a szenvedésre.

[részlet] Fényesen megvilágított, tágas szoba, falain, mennyezetén gyönyörű perzsiai festett vásznak, Burn-né egyik diplomata barátjának ajándékai. Sárga az alapjuk, mintha aranyszín krémbe mártották volna őket, tarka mintáik, amelyeknek sok árnyalata közül kiragyog a perzsazöld, különös alakokat ábrázolnak: felkunkorított tetejű házak körül parókás oroszlánok, óriás szarvú antilopok futkosnak, mesebeli madarak repkednek.

Kevés bútor. A három, zöld márványlappal borított hosszú asztalon rajta minden, ami egy nő testápolásához szükséges. Az egyiken, a középsőn, vastag falú, nagy kristály mosdótálak. A másikon a különböző méretű tégelyek, dobozok, üvegek hadserege, tetejükön monogramos, koronás ezüstkupak. A harmadikon a modern szépségápolás bonyolult, titokzatos és rejtélyes rendeltetésű szereinek és eszközeinek tömege. Ezenkívül csak két dívány van a helyiségben, meg néhány párnázott, puha, alacsony szék, mind arra való, hogy az ernyedt , meztelen test megpihenjen rajta. Az egyik falat teljesen beborítja egy úriási tükör, mintha ablak nyílna a verőfényes égre. Három lapból áll, a két oldalsó csuklós pántokon mozog, úgyhogy Burn-né szemből, oldalról és hátulról is láthatja magát egyszerre, ha akarja, valósággal bezárkózhat a tulajdon tükörképébe. A tükörtől jobbra levő fülkében, amelyet többnyire függöny takar, egy fürdőkád van, vagy inkább egy mély medence, az is zöld márványból, két lépcsőfokon lehet lemenni bele. Egy bronz Ámor ül a szélén -- Prédolé finomvonalú kis szobra, kagylókkal játszik, azokból ereszti a meleg meg hideg vizet a kádba. A fülke hátsó falán hullámos szélű, felül lekerekített formájú velencei tükör lóg, amely hajlított kis tükörlapokból áll, és minden egyes lap külön-külön befogadja és visszaveri a kádat és a fürdőzőt.

Valamivel odébb egy kis levélíró asztalka, szép, egyszerű, modern angol bútordarab, rajta mindenféle papír összevissza, összehajtogatott levelek, összetépett kis borítékok, amelyekből kiragyog a monogram aranya. Mert Michèle itt ír, itt szeret lenni, mikor egyedül van.

Épp álmodozott, fürdő után, elnyúlva a díványon, telt, rugalmas szép karja vállig kilátszott a merész, kínai selyempongyola nagy redőiből, haja nehéz, szőke tömege felfele fésülve és a feje tetejére csavarva.

A szobalány bekopogott, majd belépett: levelet hozott.

Michèle elvette, megnézte az írást, feltépte, elolvasta az első sorokat, aztán csöndes hangon azt mondta a lánynak:

-- Egy óra múlva csengetek.

Mikor egyedül maradt, diadalmasan elmosolyodott. Már az első szavakból tudta, hogy megjött végre Mariolle szerelmi vallomása. Ellenállása nagyobb volt, mint hitte volna, mert az elmúlt három hónap alatt bűbája minden eszközével bűvölte, annyi figyelemmel és kedvességgel vette körül, mint még soha senkit. De Mariolle mintha védekezett volna ellene, résen volt, vigyázott, hogy bele ne keveredjen a telhetetlen kacérság kifeszített hálójába. Bizony kellett hozzá jó néhány meghitt beszélgetés, varázslatos testét, vonzó szellemét ragyogtató beszélgetés, sokszor elüldögéltek együtt, zeneestéken, a még zengő zongora, a nagy művészek lelkét zengető kották mellett, egy húron rezgő, csordultig telt szívvel, míg végre megláthatta szemében a legyőzött férfi vallomását, az immár védtelen szerelem alamizsnakérő esdeklését. Oly jól ismerte ezt, volt benne tapasztalat elég. Macskabájjal, kiapadhatatlan kíváncsisággal hányszor ki nem gyújtotta a gonosz, gyötrő titok lángját a meghódolt férfiak szemében! Úgy elszórakoztatta, ahogy lassanként leteszik a fegyvert, térdre kényszerülnek, meghódólnak ellenállhatatlan női hatalma előtt, ahogy lassanként szeszélyes és egyeduralkodó, egyigaz Bálványukká válik! Lassan, titkon fejlődött ki benne ez a mohó szomjúság, mint a lappangó, de egyre követelőbb ösztön, mint a harc, a hódítás ösztöne. Talán házassága idején fogamzott meg szívében a bosszúvágy, valami megfogalmazatlan vágy, hogy megtorolja a férfiakon, amit egyikük vétette ellene, hogy ezentúl ő legyen az erősebb, megtörje akaratukat, szétzúzza ellenállásukat, s hogy őket is megtanítsa a szenvedésre. De leginkább azért volt ilyen, mert kacérnak született; mihelyt szabad lett, imádók után vetette magát, felhajszolta és megszelídítette őket, akár a vadász, aki csak azért üldözi a vadat, mert öröme telik elejtésében. Hiszen a szíve nem áhítozott szerelemre, mint az érzékeny és érzelmes nőké; nem az egyetlen szerelmet kereste, nem az egyetlen férfit, nem boldogságot keresett a szenvedélyben. Csak az kellett neki, hogy szüntelenül érezze egész környezete csodálatát, tiszteletét, alázatos hódolatát, a szerelem tömjénfüstjét. Aki bejáratos lett hozzá, annak egyszersmind szépsége rabszolgájává is kellett válnia, és nem volt az a tündöklő szellem, amely hosszabb időre lekötötte volna a figyelmét, ha ellenállt a csábításainak, mert történetesen nem érdekelte a szerelem, vagy másfelé húzta a szíve. Aki meg akarta tartani a barátságát, annak bele kellett szeretnie; hanem ha ez megvolt, akkor felülmúlhatatlanul szíves, végtelenül figyelmes, aranyos, kedves volt, hogy megtartson mindenkit, akit behálózott. Ha valaki bevonult imádói hadába, az már a hódítás jogán mintegy az övé volt. Bölcsen és ügyesen kormányozta őket, kit-kit hibái, jó tulajdonságai és féltékenysége, természete szerint. Aki többet akart, mint ami megillette, azt nyomban elűzte, s csak akkor fogadta vissza, ha észre tért, akkor is csak szigorú feltételekkel; és olyan jól elszórakozott ezzel a csábítgatós játékkal, mint egy romlott kamaszlány, éppúgy élvezte, ha öregurakat őrjíthetett meg, mint ha fiataloknak csavarhatta el a fejét.

És mintha tulajdon érzelmeit is aszerint adagolta volna, hogy a másikban mekkorára szíthatta fel a lángot; és Fresnel is, az a hasznavehetetlen, dagadt senkiházi is csak a zabolátlan szenvedélyének, a feltétlen odaadásának köszönhette, hogy Burn-né egyik kedvence lehetett.

Ami őt magát ileti, ő sem volt közömbös a férfiak értékes tulajdonságai iránt; és nemegyszer benne is felparázslott valami vonzódásféle, de arról csak ő tudott, s mindig meg tudta fékezni, mielőtt veszélyessé vált volna.

Minden újonc, akinek szerelmi dalában volt egy-egy új hang, természetében valami ismeretlen vonás -- kivált a művészek, akikben erősebb és bonyolultabb, kifinomultabb és árnyaltabb érzelmeket sejtett --, felkavarta egy kicsit, és rövid ideig nagy szerelmek és hosszú kapcsolatok álmát táplálta benne. De nem tudott erőt venni óvatos, határozatlan, tépelődő, gyanakvó természetén, mindig vigyázott magára, s kivárta azt a pillanatot, amelynek elmúltával már az előző imádója sem érdekelte. És szeme, a modern idők lányának mindenben kételkedő szeme néhány röpke hét alatt a legtekintélyesebb emberekről is lefosztotta a varázshatalom mezét. Amint beleszerettek, és szívük háborgásában levették pózaikat, ünneplő magatartásukat, az ő szemében már mind egyformák lettek, hódító hatalmában vergődő, esendő teremtmények.

Mert érdemdús férfi legyen az, aki egy ilyen tökéletes nőt, mint ő, magához akar láncolni!

Azért unatkozott is sokat. Nem szerette a társasági életet, illemből mégis sokat járt társaságba, torkában az elfojtott ásítással, szempilláján az álom súlyával üldögélt hosszú estéken át, csak a felületesen szellemeskedő társalgások, meg erőszakos szeszélyei szórakoztatták, olykor rövid időre felcsigázta érdeklődését valami vagy valaki, de csak éppen annyira, hogy túl hamar el ne teljen vele, annyira már nem, hogy igazán örömét lelje egy érzésben vagy vonzódásban, csak az idegei ösztökélték, nem a vágyai, nem volt meg benne az egyszerű vagy ihletett lelkek képessége, hogy bármiben teljesen elmerüljön, vidám unalomban élt, nem hitt a közhasználatú értelemben vett boldogságban, csak a szórakozást hajszolta, s már kikezdte a csömör, pedig ő azt hitte, elégedett.

Azt hitte, hogy elégedett, mert úgy érezte, ő a legvonzóbb és legsikeresebb nő a világon. Büszke volt a varázserejére, amelynek hatalmát oly sokszor kipróbálta, szerelmes volt a tulajdon szabálytalan, különös és megkapó szépségébe, hajlékony eszébe, amivel oly sok mindent megsejtett, kitalált, megértett, amit mások meg se láttak, nagyra volt szellemi képességeivel, amelyeket oly sok kiváló ember nagyra becsült, és egyáltalán nem látta szelleme korlátait: szinte páratlan lénynek hitte magát, ritka igazgyöngynek, amely ebbe a középszerű, kicsit unalmas és üres, őhozzá méltatlan világba van zárva.

Az a világért se jutott volna eszébe, hogy ő maga az oka ennek a gyötrő, folytatólagos unatkozásnak, hanem másokat vádolt és okolt mélabúrohamaiért. Azért nem tudják felvidítani, szórakoztatni vagy éppen lelkesíteni, mert nincs bennük vonzóerő, és nem elég értékesek. „Mindenki kibírhatatlan -- mondogatta nevetve --, csak azok elviselhetők, akik tetszenek nekem, azok is csak azért, mert tetszenek nekem.”

S kivált az tetszett neki, aki őt mindenkinél különbnek tartotta. Tudta ő nagyon jól, hogy nem adják ingyen a sikert, teljes fegyverzetét bevetette a hódításhoz, és semminek sem örült úgy, mint az ellágyuló tekintet, a szív, e szenvedélyes izomköteg hódolatának, amely egyetlen szavára megdobban.

Nagyon csodálkozott, hogy André Mariolle-t milyen nehezen tudja meghódítani, mert azt a legelső alkalommal megérezte, hogy tetszik Mariolle-nak. Később lassankint rájött, milyen bizalmatlan, féltékeny, mily roppant érzékeny és zárkózott természetű, s épp gyenge pontját támadta meg, oly figyelmes volt vele, oly kitüntetően kedves, oly szívből jövő rokonszevvel fogadta, hogy Mariolle végül csak megadta magát.


Forrás: Guy de Maupassant: Az ember szíve. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971.