2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

STANISŁAW LEM

Solaris

7.11.2003

És mi önként nekivágtunk ennek a gyönyörű útnak, és itt, ezekben a cellákban, halhatatlan tányérok és mosogatódézsák között, hű szekrények, odaadó vécék csapata körében lessük a beteljesülést...

[részlet] Azt, hogy az óceán élőlény, a paradoxonok elég makacs kedvelői továbbra is kétségbe vonhatják. De az már cáfolhatatlan, hogy van pszichikuma, bármit is értsünk ezen a szón. Az sem vitatható többé, hogy igenis észreveszi jelenlétünket... Már ez az egy megállapítás keresztülhúzza a szolarisztika egyik sok követőre talált iskoláját, amely szerint az óceán „magánvaló világ”, „magánvaló lény”, egykori érzékszerveit másodlagos visszafejlődés során elvesztette, és külső jelenségek vagy tárgyak létezéséről nem tud, bezárkózott a gigászi gondolatáramok körforgásába, amelyeknek székhelye és teremtője a két nap fényében örvénylő tenger.

Bebizonyosodott továbba, hogy mesterségesen szintetizálni képes az emberi testet (mi ezt nem tudjuk megtenni), sőt tökéletesíti is, számunkra érthetetlen, de nyilván céljaival összefüggő módosítást eszközölve szubatomális struktúráján.

(...)

A szolarisztika -- írja Muntius -- a kozmikus kor hitpótléka, tudományos köntösbe öltözött vallás; a kapcsolat, a cél, amelyre törekszik, éppoly ködös és homályos, mint a szentek közössége vagy a Messiás eljövetele. A kutatás módszertani formulák liturgiája szerint folyó istentisztelet, a kutatók alázatos buzgalma pedig jámbor várakozás a beteljesülésre, az égi üzenetre, hiszen a Solaris és a Föld között nincs és nem is lesz híd. Ezt a nyilvánvaló tényt (meg a többit, például a közös tapasztalatok és közölhető fogalmak teljes hiányát) a szolaristák nem veszik tudomásul, ahogy a hívők is elutasították a hitük alapjait megingató érveket. Egyébként mit várnak, mit remélnek az emberek az „informatív kapcsolat megteremtésétől” gondolkodó tengerekkel? Élménybeszámolót egy időben végtelen létről, amely olyan régi, hogy aligha emlékezhet saját kezdetére? Élő hegyek formájában kirobbanó vágyak, szenvedélyek, remények és kínok leírását, melyekben a matematika létezése, a magány és a lemondás teljességgé válik? De hát ez a tudás átadhatatlan, s ha megpróbálják bármelyik földi nyelvre lefordítani, a keresett értékek és jelentések mind elvesznek, mind a tulsó oldalon maradnak. Ám a „hívők” nem is efféle, inkább a költészetre, semmint a tudományra tartozó felfedezéseket remélnek -- bár maguk sem tudnak róla, ők a Kinyilatkoztatást várják, amely az emberi lét értelmét van hivatva feltárni előttük! A szolarisztika tehát a régi, elhalt mítoszok utóda, a misztikus sóvárgások terméke, melyeket az emberi szájak már nem mernek nyíltan és hangosan hirdetni, s a szolarisztika fundamentumának mélyén rejlő alapkő -- a Megváltás reménye...

A szolaristák persze képtelenek beismerni, hogy valóban így van, inkább gondosan kerülik a Kapcsolat lényegének kifejtését, úgyhogy írásaikban ez a Kapcsolat valami végső dologgá válik; míg az eredeti, még józan felfogásban kezdet lett volna, megnyitás, új útra lépés -- egyre a sok közül --, ők szentséggé avatták, s az évek múltával öröklétük és menyországuk lett...

(...)

Két nap múlva, este, mikor Hareyval a teakonyhában üldögéltünk, váratlanul berobbant Snaut. Öltöny volt rajta, igazi, földi öltöny; ez megváltoztatta. Magasabbnak látszott és megöregedett. Alig pillantott ránk, az asztalhoz lépett, fölé hajolt, és le sem ülve nekiesett a hideg húsnak, egyenesen a dobozból ette, kenyeret falt hozzá, kabátujja beleért a konzervdobozba, és zsírfoltos lett.

-- Vigyázz, bepiszkítod a ruhádat -- mondtam.

-- Hm? -- röffent teli szájjal. Úgy habzsolt, mint aki napok óta nem láatott ételt, töltött magának egy fél pohár bort, felhajtotta, megtörölte a száját, és nagyot lélegezve körbevizslatott gyulladt szemével. Rám nézett, és felmordult:

-- Szakállt eresztettél? ... Nono...

Harey nagy csörömpöléssel a mosogatóba dobálta az edényt. Snaut a sarkán himbálózott, pofákat vágott, és hangosan csámcsogott, nyelvével tisztogatva a fogát. Az volt az érzésem, szándékosan csinálja.

-- Nincs kedved borotválkozni, mi? -- támadt rám, és merően nézett. Nem válaszoltam.

-- Vigyázz! -- csattant fel egy idő múlva. -- Jót mondok. Ő is azzal kezdte, hogy nem borotválkozott.

-- Eredj aludni -- dünnyögtem.

-- Micsoda? Olyan nincs! Miért ne beszélgethetnénk? Ide figyelj, Kelvin, hátha csak jót akar nekünk? Hátha boldoggá akar tenni, csak még nem tudja a módját? Kiolvassa az agyunkból a kívánságainkat... De az idegfolyamatoknak csak két százaléka tudatos, tehát ő jobban ismer bennünket, mint mi magunkat. Tehát hallgatni kell rá. Bele kell egyezni. Nem igaz? Vagy nem akarod? Miért... -- sírósan elcsuklott a hangja --, miért nem borotválkozol?

-- Hagyd már abba -- mordultam rá. -- Részeg vagy.

-- Mi? Részeg? Én? Na és? Hát egy ember, aki a Galaktika egyik végéből a másikba hurcolta a trágyáját, hogy megtudja, mit ér, még le se ihatja magát? Aztán miért? Te hiszel az ember küldetésében, he, Kelvin? Gibarian mesélt ám rólad, mielőtt szakállat eresztett... Pontosan olyan vagy, ahogy mondta... Csak föl ne menj a laborba, még el találnád veszíteni a hitedet... ott vajákol Sartorius, a mi fordított Faustunk, keresi az elixírt a halhatatlanság ellen, tudod? Ő a szent Kapcsolat utolsó lovagja, persze olyan, amilyen tőlünk telik... a legutóbbi ötlete se volt rossz: prolongált agónia. Jó, mi? Agonia perpetua... szalma... szalmakalap... hogy lehet az, hogy te nem iszol, Kelvin?

Duzzadt szemhéja mögött majdnem eltűnő szeme Hareyra tévedt, aki mozdulatlanul állt a falnál.

-- Óceán szülötte, Aphrodité, szépséges tünemény, te halhatatlan... -- kezdte szavalni, de hangja vihogásba fulladt. -- Majdnem... stimmel... mi, Kel... vin? ... -- csukladozta köhögve.

Még nyugodt voltam, de nyugalmam jeges dühvé kezdett sűrűsödni.

-- Hagyd abba! -- intettem le. -- Hagyd abba, és menj innen!

-- Kidobsz? Te is? Szakállt eresztesz, és kidobsz? Nem akarod már, hogy óvjalak, hogy tanácsot adjak, mint jó űrhaverhoz illik? Kelvin, nyissuk ki az alsó csapóajtót, kiabáljuk le neki, hátha meghallja! De hogy hívják? Ide figyelj, mi nevet aggattunk minden csillagra és bolygóra, pedig hátha már volt nevük? Hogy jövünk mi ehhez?! Tudod mit, gyerünk le. Kiabáljunk neki... megmondjuk, mit csinált velünk, biztosan megrémül... épít nekünk ezüst szimetriádokat, imádkozik értünk az ő matematikanyelvén, megdobál bennünket véres angyalokkal, belénk költözteti a kínszenvedését, a rettegését és könyörög nekünk, hogy legyen vége. Mert ez az egész bolygó, meg mindaz, amit csinál, semmi más, csak könyörgés a végért. No, miért nem nevetsz? Hiszen csak tréfálok. Ha több humorérzéke lenne a fajtánknak, talán nem jutunk ide. Tudod, mit akar csinálni? Meg akarja büntetni az óceánt, agyonkínozni, hogy minden hegye üvöltsön... azt mondod, úgysem mer ezzel előállni, jóváhagyást kérni attól az agyérelmeszesedett gyülekezettől, amelyik ideküldött minket, megbűnhődni mások bűneiért? Igazad van, nem meri... de csak a kalapocska miatt. A kalapocskát, azt nem árulja el senkinek, annyira nem bátor a mi Faustunk...

Hallgattam. Snaut egyre jobban tántorgott. Könnyek csurogtak az arcán, és a ruhájára csöpögtek.

-- Ki az oka? Ki tette ezt velünk? Gibarian? Giese? Einstein? Platón? Mind gyilkosok voltak, tudod? Gondold el, a rakétában szétpukkanhat az ember, mint egy buborék, vagy megfő, vagy túróvá megy össze, vagy mielőtt megnyikkanhatna, kifröccsen minden vére, aztán már csak a csontikák kocogtatják a bádogot, Newton-pályán keringve Einstein-módosítással, mint a haladás csörgői! És mi önként nekivágtunk ennek a gyönyörű útnak, és itt, ezekben a cellákban, halhatatlan tányérok és mosogatódézsák között, hű szekrények, odaadó vécék csapata körében lessük a beteljesülést... nézz csak körül, Kelvin. Ha nem volnék részeg, nem pofáznék ilyeneket, de valakinek végül is ki kell mondania. Vagy nem kell...? Itt ülsz, gyerek a vágóhídon, és nő a szakállad... Ki a hibás? Válaszolj te magadnak...

Lassan megfordult és kiment, a küszöbön megkapaszkodott az ajtóban, hogy el ne essen, léptei még sokáig visszhangoztak a folyosón. Kerültem Harey tekintetét, de szemünk hirtelen összetalálkozott. Oda akartam menni hozzá, átölelni, megsimogatni a haját, de nem bírtam. Nem bírtam.


Forrás: Stanisław Lem: Solaris. Murányi Beatrix fordítása. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.