SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER
A mélyhűtött ember
2003. dec. 6.Fényűző föld alatti lakosztálya falait öt volt feleségének aktképe díszítette, valamint az öt világvallás ismertebb szimbólumai, mert John F. Rosenkrantz biztosra akart menni, és valamennyi számottevő istenség jóindulatát meg kívánta nyerni tervéhez.
A műfordító rémálma
Sz. Tibor a középkorú műfordító alkotóházba vonult, hogy egy ezer oldalas regény fordításának utolsó száz oldalával megbirkózzék. Sz. Tibor szorgalmas és lelkiismeretes fordító volt, munkáját művészetként és szolgálatként élte meg, s évei előrehaladtával egyre kritikusabb lett mind önmagával, mind az eredeti írói teljesítménnyel kapcsolatban. Aggályosan vizsgálta át a már elkészült mondatokat, lapszéli jegyzetekben tette szóvá az eredeti szöveg kétértelműségeit és hanyagságait, majd borzadva tapasztalta, hogy fordítása egyre jobban eltér az eredeti szövegtől, immár nemcsak stiláris változtatásokat eszközöl, hanem frappánsabb jelzőket alkalmaz, módosít a cselekményen és párbeszédeket iktat be a megfelelő helyeken. Meghasonlott lélekkel utazott vissza Budapestre az elkészült kézirattal, s mivel nagyon kellett a pénz, ebben a formában nyújtotta be a regényt a kiadóhoz, állandóan várva a botrányt. Ám a kontrollszerkesztőnek is sürgősen kellett a pénz, s mivel Sz. Tibor fordítása igen gördülékeny és tetszetős volt, a tényleges szövegösszevetés elmaradt. A regény megjelent és óriási sikert aratott, jóval nagyobb feltűnést keltett, mint írója saját hazájában. Sz. Tibor ekkor levelet írt a szerzőnek, feltárva előtte őszintén rettenetes bűnét. A szerző kedvesen és elnézőleg válaszolt, sőt felkérte Sz. Tibort, az újabb, eredeti nyelven megjelenő kiadásba vezesse át ezeket a korrekciókat. Sz. Tibor határtalan örömmel fogadta a feloldozást és az új megbizatást, ismét alkotóházba vonult, és a rá jellemző műgonddal kezdte visszafordítani saját fordítását. Munka közben azonban ismét úgy vélte, még van mit finomítani a szövegen, s valóban: a jellemek, a történet szálai egyre inkább eltértek nemcsak az eredeti, hanem a fordításban módosult szövegtől is. Nehéz szívvel adta postára a terjedelmes átdolgozást, immár nemzetközi irodalmi botránytól tartva.
Csakhogy a szerző éppen külföldi felolvasó körúton tartózkodott, titkára pedig minden kommentár nélkül eljuttatta a szöveget a kiadóhoz. A második kiadás most már a szerző hazájában is elsöprő sikert aratott, hetekig vezette a bestseller-listát, és íróját még abban az esztendőben Nobel-díjra jelölték, majd, tekintettel idős korára, a stockholmi bizottság meg is ítélte a magas kitüntetést az irodalmi világ teljes egyetértésével, hiszen az idős szerző páratlan megújulási képességről tett tanúbizonyságot.
A szerző hamarosan elhunyt, de még megérhette legnagyobb művének harmincadik kiadását, összesen tízmillió példányban.
Mindezt Sz. Tibor mesélte el az alkotóházban, egy kis esti vodkázás közben.
-- Tudod, az egészben az a legbosszantóbb, hogy még az átdolgozásért járó honoráriumról is megfeledkezett a szerző -- emelte rám a műfordító szomorú tekintetét.
-- Most úgy érzem, van egy Nobel-díjam. De ki hinné el? S ami a legrosszabb: a második kiadás fordítását nem nekem adták, hanem egy szerencsétlen kezdőnek.
-- És most? Tart még ez az... átdolgozási mániád? -- kérdeztem óvatosan.
Sz. Tibor vállat vont.
-- Azt hiszem, kigyógyultam belőle. Sőt, bevallom, azóta igyekszem minden regényt kicsit rosszabbra fordítani, mint amilyen az eredeti. Nem vágyom még egy Nobel-díjra.
A mélyhűtött ember
John F. Rosenkrantz III. Multimilliárdos gyógyíthatatlan beteg volt, s utódai nem lévén, egész vagyonát arra áldozta, hogy túlélje az emberiséget. Mint a korabeli lapok erről bőségesen be is számoltak, Rosenkrantz atombiztos óvóhelyet építtetett, benne önfenntartó energiarendszerek egész sorával, s olyan raktárral, mely a világ legnagyobb áruházainak teljes készletével vetekedhetett. Testét még elő állapotban fokozatosan, több hét alatt lehűtötték, szervezetének minden rezdülését a legfejlettebb számítógépes technika ellenőrizte és korrigálta.
Fényűző föld alatti lakosztálya falait öt volt feleségének aktképe díszítette, valamint az öt világvallás ismertebb szimbólumai, mert John F. Rosenkrantz biztosra akart menni, és valamennyi számottevő istenség jóindulatát meg kívánta nyerni tervéhez.
A parancs szerint a föld alatti termet csak a Rosenkrantz-alapítvány bizottsági tagjainak együttes és egybehangzó igenlő véleménye alapján lehetett megnyitni és csakis akkor, ha az alapító betegsége gyógyíthatóvá válik.
Évezredek teltek el, emberek milliárdjai születtek és haltak meg. És eljöve Armageddon, eljöve a végítélet napja. És a halottak feltámadtak, és az igazak felsorakozának az Úrnak jobbja felől, a bűnösök pedig örök kárhozatra taszíttatának.
És a feltámadottak örök, romolhatatlan testi alakjukban éltek boldogan a mennyekben.
John F. Rosenkrantzról azonban valahogyan megfeledkeztek. Miképp a Föld nevű bolygóról is, amelynek méhében öt aktkép és az öt világvallás szimbóluma társaságában várja a feltámadást.
Az egyiptomi pap
Krisztus előtt 525-ben Egyiptom végleg elbukott: a perzsa hadakat sem erő, sem varázslat nem tarthatta vissza többé. Az utolsó uralkodó, az ifjú III. Psamtik fáraó kétségbeesve kereste fel a főpapot, tanítómesterét, az agg bölcset, a szaiszi Nabót. Könyörögve kérte, mentse meg Egyiptomot. Nabó sajnálkozva mutatott szét: a papok, a gazdagabb polgárok már elmenekültek, ő maga is most égette el feljegyzéseit, a felbecsülhetetlen értékű titkos tekercseket pedig titkos helyre falaztatta.
-- Én is gyűlölöm a perzsákat, de a sors könyvében meg vagyon írva, hogy ők győzzenek. Ám ők is el fognak bukni, és uralmuk végét siettetni lehet. És ki ölheti meg a legtöbb perzsát? Saját vezérük. Ezért tehát semmin se csodálkozz, ha Kambüszész király majd megjelenik. Maradj itt, fiam, és nem lesz bántódásod.
Psamtik fáraó tehát helyén maradt, s példája nyomán a nép is bevárta a hódítókat. Kambüszész király kegyelmesen bánt az egyiptomiakkal, s amikor Psamtik fáraót elé vezették, csókra nyújtotta kezét.
Amint Psamtik megalázva a zsarnok keze fölé hajolt, észrevette a gyűrűt. A főpap, a szaiszi bölcs gyűrűjét.
És a barbár király a főpap hangján üdvözölte, s úgy szólt hozzá, mint fiához.
És a perzsák ura nem takarékoskodott a perzsa vérrel, míg az egyiptomiakat kímélte és óvta.
Forrás: Szentmihályi Szabó Péter: 101 rettenetes történet. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Bp., 1989.