2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

STEPHEN B. LEACOCK

Ghenti Guidó, a csapfúró

2004. jan. 10.

(Lovagregény) Gyöngéd és lenge alakja szinte csak imbolygott, mint egy holdsugár, mely az ablakrésen beszűrődik. Kétszer kellett neki bemenni a szobába, hogy egyszer bent legyen, olyan sovány volt.




A lovagkor őskorában történt. A legszebb lovagregények virultak.

Lassan szállt le meg fel a nap, felváltva hol keleten, hol nyugaton, ahogy jött, haldolkló sugaraival beragyogva a buggensburgi vár zordon tornyait.

Isolda, a Hattyúnyak, a kastély boltíves tornyocskájának ablakánál állt. Gyengéd karjait az üres légbe tárta ki, s úgy kérdezte vágyó kérdéssel az eget.

Megújra suttogta:

-- Guidó... -- s keblét mély sóhaj dagasztá.

Éteri, szilfid árny módjára lebegett szépsége, szinte lehelni sem látszott.

Nem is igen lehelt.

Gyöngéd és lenge alakja szinte csak imbolygott, mint egy holdsugár, mely az ablakrésen beszűrődik. Kétszer kellett neki bemenni a szobába, hogy egyszer bent legyen, olyan sovány volt.

Öltözéke egy sötétkék, lenge, libegő lópokróc, ezüstös csattal csillogó derekára csatolva, keblén fodros csipkebodor, enyhén takarva nyakát. Fején egyszerű, ízléses cukorsüveg, negyvenöt fokú szögben hátrahajtva.

-- Guidó! -- ...suttogta... -- Guidó!

Aztán kezeit tördelte, s úgy rebegte maga elé:

-- Hát még se jövendesz...

Lehanyatlott a nap, az éj kiterjeszté szárnyát, sötétségbe burkolva Buggensburg komor falait. Lent a völgyben Ghent városa pihent a szirt lábainál. De a vár ablakaiból vörös fény lángolt elő, mert karácsony napja volt, s ez éjszakán Buggensburg választófejedelme lakodalmat csapva ünnepelte leányának, Isoldának eljegyzését Ördögűző Tankréd lovaggal.

E lakomára meghívta szövetségeseit s minden vazallusát: Húsevő Hubertuszt, Rumissza Rudolfot, Palacsinta Petruszt és még másokat is.

De Isolda kint állt a toronyban, s gyászolta a távoli Guidót.

Guidó és Isolda szerelme abból a tiszta és isteni érzelemből táplálkozott, amit csak a középkor ismert.

Sohasem látták egymást. Guidó soha nem látta Isoldát, Isolda soha nem látta Guidót. Soha nem beszéltek egymással. Soha nem voltak együtt. Soha nem is ismerték egymást, nem is hallottak egymásról semmit, vajon a világon vannak-e egyáltalában.

De szerették egymást.

Hirtelenül keletkezett ez a szerelem, regényesen, az a rejtelmes vágy szülte, mely oly csodálatossá varázsolja az igaz szerelmet.

Évekkel ezelőtt Guidó meglátta Isolda nevét egy bástyafal kövébe festve.

Elsápadt, remegni kezdett, s azonnal elindult Jeruzsálembe.

Ugyanazon a napon Isolda, átsuhanva Ghent városán, meglátta Guidó páncélingét egy ruhakereskedés fogasán.

Hűséges duennája karjaiba hanyatlott vissza, félholtan a váratlan boldogságtól.

Ettől a naptól fogva szerették egymást.

Isolda kora reggel kiment a vár kapuján Guidó nevével az ajakán. A fáknak suttogta el nevét, belesírta a virágok kelyhébe. A madaraknak lehelte fel -- egész sereg madár kívülről tudta már. Néha hátaslován nyargalt a tenger sziklás partjain végig, s a haboknak kiáltotta oda: „Guidó!...” Máskor a füves pázsitba rebegte -- ha más nem akadt, a papucsába vagy a szenesládába.

Guidó és Isolda, bár soha nem találkoztak, rajongva őrizték egymás képmását. Páncélinge mögött Guidó amulettet hordott, Isolda elefántcsontba vésett arcképével. A kőszikla tövében találta a kastélytól Ghentbe vezető úton.

Hogyan tudta, hogy Isoldát ábrázolja a kép?

Nem kellett megkérdeznie.

A szív súgta meg.

A szerelem nem csal.

S Isolda? Kendője mögött, amely keblét takarta, ő is rejtegetett egy képet. Utazó kereskedőnél látta meg, s gyöngyön vásárolta. Honnan tudhatta, hogy Őt ábrázolja a kép? Ó, hiszen a címer ugyanaz volt rajta, mint a páncélingen, mely akkor megdöbbentette -- álmában is tudta már: oroszlán, két szál kukorica közt és egy kutya, csalamádémező közepén.

Isolda szerelme tiszta lánggal égett, de Guidó szerelme se volt kutya. Lángolt biz az, egy körömfeketényivel se kevésbé tisztán, mint Isoldáé.

Guidó, mikor szerelme felébredt, azonnal elhatározta, hogy valami nagy tettet hajt végre, valami nagy kalamajkát csinál, amivel méltóvá teszi magát a várúrnő szerelmére.

Ünnepélyes fogadalmat tett le a bíbornok kezébe, hogy csak ételt eszik, csak italt iszik mindaddig, míg nagy tettét végre nem hajtja.

Elment Jeruzsálembe, és megölt egy szerecsent Isolda számára. Egy jókora, kövér szerecsent. Pannóniába is belátogatott, erős fogadalommal, hogy egy törököt is levág. Onnan egyenesen Britanniába kelt át, és levágott egy keltát.

S ettől fogva minden évben, minden hónapban valami új hőstettet hajtott végre Isolda szerelméért.

Közben Isolda várt.

Kérőkben nem volt hiány. Annyi volt, mint a pelyva.

Naponta a legszebb hőstetteket szállították. Patkányírtó Ottó a tengerbe ugrott érte. Kakaóbomba Konrád a vár legmagasabb tornyáról vetette le magát, fejesugrással. Reménytelen Róbert karkötőórája láncánál fogva akasztotta magát egy nyársfára, s visszautasított minden leakasztási ajánlkozást. Korelagyanús Károly sósavat ivott Isolda szerelméért.

De Hattyúnyak Isolda egyiket se hallgatta meg.

Hiába sürgette mostohaanyja, Kleiderstokk Kunigunda, hogy menjen férjhez. Hiába rivallt rá zordon atyja, Buggensburg választógrófja, hogy válasszon végre ő is.

Szíve rendületlenül hű maradt Csapfúró Guidóhoz.

Időről időre jeleket kaptak egymásról a szerelmesek. Jeruzsálemből vesszőt küldött Guidó, rovással, állhatatos szerelmük tolmácsolására. Pannóniából egy darab deszkát, és Velencéből egy két méter hosszú szöget. Mindezeket hűségesen őrizte Isolda, éjszaka párnája alá tette.

Így múltak az évek, mikor Guidó elszánta magát, hogy szerelmét végső hőstettel koronázza be.

Terve az volt, hogy visszatér Ghentbe, lajtorján kúszik fel a torony tetejére, s szerelme záloga gyanánt megöli Isolda atyját, mostohaanyját lehajítja a várfokról, felgyújtja az egész várat, és megszökteti szerelmesét.

Sietett végrehajtani nemes tervét. Ötven hűséges csatlós, élükön Dugóhúzó Dagobert kísérte el útjára. Az éj leple alatt elérték a sziklafokot -- aztán a hegy lábától kezdve csavarmenetben kúsztak föl a szűk ösvény mentén, egészen a vár kapujáig. Hat órára egyszer kerülték meg a csavarmenetet, hétre kétszer, nyolcra újra feltűntek egy csavarral magasabban, s midőn a lakoma tetőpontját érte, a legfelsőbb csavarmenethez értek.

Guidó vezette a csapatot. Páncélingét tarka lebernyeg borította, kezében kürtöt szorongatott.

Úgy volt rendezve a dolog, hogy először álöltözetben ő lépi át a vár hátsó kapuját, csellel kicsalja a gróftól a kulcsot, ami a nagykaput nyitja, aztán kűrtjelet ad hű csatlósainak, hogy nyomuljanak be. Hajh! sietni kellett, mert karácsonyéj volt, s a gaz választógróf, kifáradva a hiábavaló unszolástól, esküt tett, hogy hajnalig eljegyzi leányát Ördögűző Tankréddel.

Állt a tivornya az egész várban. A választógróf egyik pókhálós palackot a másik után bontotta fel, s úgy ivott Ördögűző Tankréd egészségére, aki talpig fegyverben, talpig feltollazva ült az oldalán.

Nagy volt a vidámság a választógrófnál, mert lábai előtt a szőnyegen ott kuporgott az új udvari bolond. Ennek a mókáin kacagott, egymás hasát fogva, a tivornyázó társaság.

-- Héj, az árgyélusát! -- üvöltötte a részeg lovag --, micsoda remek vicc! hogy aszongya bent ül a zsidó a vonatban, oszt aszongya a kalauznak, keltsen fel Kanizsán, dobjon ki a vonatból, ha nem ébredek fel; oszt Érsekújvárott szidja a kalauzt; oszt aszongya, „Ez egy muri? Azt hallotta volna, akit Kanizsán kidobtam!” Haha!... Szent Borsszem Jankóra esküszöm, remek vicc -- csak mintha már hallottam volna!

És a választógróf kacagva esett vissza a pamlagra.

Amint ezt tette, Guidó -- mert ő volt, álruhában, az új udvari bolond, csak ő és senki más -- felugrott, és letépte övéről a nagykapu kulcsát.

Azután ledobva köpenyét, egyik kezében szerecsenverő buzogányát lóbálta meg, másikban a kürtöt.

A vendégek felugráltak, és gyilkot ragadtak.

-- Csapfúró Guidó! -- kiáltották.

-- Megálljatok! -- kiáltott Guidó --, hatalmamban vagytok mindannyian!

Aztán ajkához emelve a kürtöt, mély lélegzetet vett, s teljes erejével belefújt.

És fújta, csak fújta, keservesen.

De a kürtből egy hang nem sok, annyi se jött ki.

A kürt nem akart megszólalni.

-- Ragadjátok meg, fogdmegek! -- kiáltott a gróf.

-- Nem úgy! -- mondta Guidó méltósággal. -- A lovagi törvények alá helyezem magam!... Isolda szerelméért harcolok, kit gazul elraboltál tőlem, áruló Tankréd! Kard, ki kard -- verekedj meg velem, mint férfi a férfival, cenk!

Helyeslő ravalgás fogadt a szavait.

Rettenetes volt a küzdelem.

Először Guidó emelte fel mindkét kezével rettenetes csatabárdját, s írtóztató erővel csapta Tankréd sisakos fejére. Aztán Guidó állt egy helyben mozdulatlanul, s Tankréd vágta fejéhez héttollú buzogánya végét. Aztán megint Tankrédnak kellett húnyni, hátát tartva, miközben Guidó lóbálta meg kelevézét, hogy hátulról középen, off side nélkül persze, mellbetalálja. Most megint Tankréd következett. Azután Tankréd négykézlábra ereszkedett, és Guidó a hátgerincén próbálta ki szablyáját. Az ügyesség és erő megrendítő küzdelme volt. Órákig kétséges volt az eredmény. Végre Tankréd páncélja horpadni kezdett, ütései gyöngültek, leroskadt. Ekkor Guidó felhasználva előnyét, óriási szardínianyitó kelevezét ragadta elő övéből, s oldalt ügyesen felvágta Tankréd páncélját. Aztán felgöngyölve a páncél tetőlapját, Tankréd mellére tett lábbal lebocsátotta fegyverét, és körülnézett.

Ekkor szivettépő sikoly hasította át a terem ünnepéyes csöndjét.

Hattyúnyak Isolda a szörnyű dobogástól felriasztva, mint lihegő madár a harc színhelyére sietett.

Egy pillanatra a szerelmesek egymás szemébe néztek.

Azután mindketten kétfelé ájultak el.

Tévedés történt.

Guidó nem volt Guidó, és Isolda nem volt Isolda. Összetévesztették a képeket. Mindkettő amulettja más képmást ábrázolt.

A keserű megbánás öntötte el a szerelmesek szívét.

Isolda a boldogtalan Tankréd fölé hajolt, aki kihámozva a dobozból, szétkalapálva és behorpadva, teljesen használhatatlan állapotban volt -- aztán, egymásután, Patkányírtó Ottó, Reménytelen Róbert és Koleragyanús Károly jutott eszébe, szerencsétlen vőlegényei, akik elpusztultak érte.

Guidó pedig sírva gondolt a lemészárolt szerecsenre és összevagdalt törökre, akik még ma is élhetnének!

És mindez semmiért!

Szerelmük záloga hiábavalónak bizonyult. Egyi se volt az, akinek a másik gondolta. Így van ez a siralmas világon, s középkori történetünk tanúlsága gyanánt elégedjék meg ennyivel az olvasó.

A két szerető szív egyszerre hasadt meg, ugyanabban a pillanatban.

Egymás felé borulva kiszenvedtek.

Közben Dugóhúzó Dagobert s az ötven csatlós búsan indult meg lefelé, hosszú kígyóvonalban, mint egy kanyargó csavarmenet s vár kapujától egészen a hegy lábáig.


Karinthy Frigyes fordítása.
Forrás: Stephen Butler Leacock: Gertrúd a nevelőnő. Humoreszkek. Kairosz Kiadó, Budapest, 2002.