2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

JAMES THURBER

A szellemjárás

2004. jan. 17.

Miután a szomszéd visszavonult, az anyám olyasféle mozdulatot tett, mintha egy másik cipőt is át akart volna lódítani, nem azért, mintha még szükség lett volna rá, hanem, amint később kifejtette, kimondhatatlanul felizgatta a képzeletét az, hogy a cipőt az ablaküvegbe vágja.



1915. november hó 15-én egy bóklászó szellem akkora bonyodalmat okozott a házban, hogy szívből sajnálom, amiért nem hagytam kedvére jönni-menni, majd visszabújni az ágyba. A hajcihő kezdetén az anyám a cipőjét a szomszéd ablakba röpítette, a végén pedig a nagyapám eltrafálta az ügyeletes őrszemet.

Éjjel negyed kettőkor valaki futkosni kezdett az ebédlőasztal körül. Az anyám az egyik, Hermann a másik emeleti szobában aludt, nagyapám meg a padláson, a vén diófa ágyban, amelyik, tudják, leszakadt egyszer az apám alatt. Mikor a szaladgálást meghallottam, kiugrottam a kádból, és sebtében megtörülköztem. Emberi léptek! Valaki szaporán szedte a lábát az ebédlőasztal körül. A fürdőszobából kiszüremlő lámpafény végigvetült az ebédlőbe vezető hátsó lépcsőn. A haloványan fénylő tálakat láttam a polcokon. Ám az asztalt nem tudtam kivenni.

Folyt a jövés-menés. A léptek súlya alatt ritmikusan döngött a padló. Először azt hittem, hogy az apám az, vagy Roy bátyám, aki Indianapolisba utazott, s föltehetően minden pillanatban betoppanhat. Aztán tolvajra gyanakodtam. Csak később gondoltam arra, hogy kísértet is lehet.

Már vagy három perce járkáltak, amikor lábujjhegyen Hermann szobájába lopakodtam.

-- Pszt! -- sziszegtem a homályban és megráztam.

-- Öööö -- nyöszörgött olyan erőtlen, segélytkérő hangon, akár egy megriadt kuvasz. Mindig tartott tőle, hogy majd „valami” az egyik éjjel elviszi.

Megsúgtam neki, hogy ki vagyok, és tudattam vele, hogy a földszinten valami zrí van. Felkelt és követett a lejáróig. Hallgatóztunk. Csend volt. A lótás-futás abbamaradt. Hermann egy kissé riadtan bámult reám. (Csupán egy törülköző volt a derekam körül.) Szeretett volna visszabújni az ágyba, de én lefogtam. -- Valami zrí van odalenn -- ismételtem.

A rohangálás megint megkezdődött. Mintha emberi lény futkározott volna az ebédlőasztal körül, s majd nagy robajjal, kettessével szedve a lépcsőket, elindult volna felénk. A lámpa most is homályosan világított a lépcsőházban. Senkit sem láttunk közeledni, csak a lépteket hallottuk. Hermann a szobájába iszkolt, és bevágta maga mögött az ajtót. Én is belöktem a lépcsőházit, és nekifeszítettem a térdemet.

Az ajtócsapkodás kiugrasztotta az ágyból anyámat. Kileskedett a szobájából, és ránk förmedt: -- Mi a fene van veletek, fiúk!

Hermann előmerészkedett, és magabiztos hangon annyit mondott: -- Semmi. -- (De olyan fehér volt, mint a fal.)

-- Mi az a rajcsúrozás odalenn? -- faggatta tovább az anyám. Így hát ő is hallotta a futkorázást! Csak bámultunk reá. -- Rablók! -- kiáltotta ösztönösen.

Én hanyagul nekiindultam a lépcsőnek, hogy megnyugtassam. -- Gyere te is, Hermann -- szóltam vissza.

-- Én a mamával maradok -- válaszolta. -- Hisz csupa izgalom! -- Erre visszaléptem.

-- Egyikőtök sem mozdul egy tapottat sem! -- jelentette ki mama. -- Föltárcsázzuk a rendőrséget!

Csakhogy a telefon is a földszinten volt, s fel nem foghattam, hogyan hívjuk ki őket, és nem igen lett volna az ínyemre.

Anyám ekkor a tett mezejére lépett. Sebbel-lobbal kinyitotta a hálószobaablakot. Fölkapott egy cipőt, és a szomszéd ablakába zúdította. Az üveg csörömpölve hullt be a hálóba, ahol a nyugdíjas vésnök, Bodwell s neje lakott. Bodwell az utóbbi időben sokat gyöngélkedett, s már több kisebb gutaütést is kapott. Egyébként már minden közeli ismerősünket megütötte néhányszor a guta.

Éjjel két óra volt. Elrejtőzött a hold. A felhők sötéten és alacsonyan gubbasztottak. Bodwell azon minutában az ablaknál termett. Hol üvöltött, hol pedig dadogott. S az öklét rázta. Hallottuk Bodwellné sipítását. -- Eladjuk a házat, és visszamegyünk Peoriába!

Jó időbe telt, amíg mama Bodwellékkel szót értett. -- Zsiványok! -- kiabálta át. -- Rablók vannak a házban! (Mi Hermannal nem is mertük megmondani, hogy nem is rablók, hanem szellemek járnak, hisz az anyám a kísértetektől még jobban rettegett, mint a betörőktől.)

Bodwell előbb arra gondolt, az anyám az állítja, hogy a betörők nála vannak, ám később visszanyerte a hidegvérét, és feltárcsázta érdekünkben a rendőrséget. Miután a szomszéd visszavonult, az anyám olyasféle mozdulatot tett, mintha egy másik cipőt is át akart volna lódítani, nem azért, mintha még szükség lett volna rá, hanem, amint később kifejtette, kimondhatatlanul felizgatta a képzeletét az, hogy a cipőt az ablaküvegbe vágja. Még idejében közbeléptem.

A rendőrök elismerést érdemlő gyorsasággal kerültek elő. Egy csukott Ford dugig volt velük. Kettő motorbiciklin jött. Egy rabszállító kocsiban pedig legalább nyolcan szorongtak. Néhány riporter is akadt közöttük. Fénycsóvák cikáztak a falon, az udvarban, s végig a Bodwellékhez vezető járdán. -- Nyissák ki! -- bömbölte egy borízű hang. -- A kapitányság emberei vagyunk!

Már a bejáratnál álltak. Le akartam menni, hogy beengedjem őket, de az anyám hallani sem akart róla. -- Anyaszült meztelen vagy! -- pirongatott. -- S halára fázol!

Újra a derekam köré csavartam a törülközőt. Közben a zsaruk nekifeszítették vállukat a díszes, külső üvegajtónak és betörték. Hallottam, hogy hasad a fa, és hogy az előszoba padlójára hullik az üveg. Lámpáik fénye bevilágította a nappalit, nyugtalanul szökellt az ebédlőben, megvillant a folyosókon, végiglövellt az utcai lépcsőn, és utoljára elért a hátsó feljáróhoz is. Ahogy ott álltam törülközővel a derekamon, megpillantottak. Az egyik robosztus rendőr már rohant is felém.

-- Ki vagy? -- kiáltott rám.

-- Itt lakom -- szóltam vissza.

-- Aztán mi a csuda van veled? -- firtatta. -- Rád jött a forróság talán?

Csakugyan hideg volt. A szobámba mentem, és nadrágba bújtam. Amikor kiléptem, az egyik zsaru a bordáim közé döfte a revolverét.

-- Mit keresel itt? -- kérdezett követelőzőn.

-- Idevaló vagyok -- válaszoltam.

Az ügyeletes tiszt jelentést tett az anyámnak. -- Sehol semmi. Biztos megléptek -- mondta. -- És hogy néztek ki?

-- Ketten vagy hárman lehettek -- magyarázta az anyám. -- Hangoskodtak, rohangáltak, és az ajtót vagdosták.

-- Furcsa -- bökte ki a rendőr. -- Minden ajtót és ablakot annak rendje és módja szerint bereteszelve találtunk.

Hallottuk, mint kajtat lenn a többi rendőr. Mindenütt ott voltak a fogdmegek. Betörték az ajtókat, felszaggatták a fiókokat, és az ablakokat ki-be csapkodták. Tompa robajjal borultak a bútorok. Az emeleti folyosó félhomályából vagy fél tucat zsaru bukkant elő. Odafönn is mindent felborogattak. Az ágyakat elhuzigálták a faltól. Az akasztókról leszaggatták a ruhákat. A bőröndöket és ládákat letaszították a polcokról. Mindezenközben az egyikük ráakadt egy elnyűtt citerára. Roy kapta egy úszóbajnokságon.

-- Idesüss, Joe! -- szólt az egyik rendőr a másiknak, s hatalmas mancsával belecsapott a húrokba.

A Joe nevű zsaru megfogta és felfordította.

-- Hát emmeg mi? -- kérdezte tőlem.

-- Egy ócska citera, azelőtt a tengerimalacunk aludt benne. -- Ez igaz is volt. Kaptunk egyszer egy tengerimalacot, s el nem aludt volna másutt, csak a citerában. Bár ne említettem volna! Joe meg a másik zsaru megkövülten bámult rám. A citerát visszahelyezték a polcra.

-- Sehol senki -- ismételte a rendőr, aki az előbb az anyámmal tárgyalt. -- Ez a kölök pedig -- bökött a hüvelykujjával felém, miközben a többinek magyarázott -- ádámancúgban volt, s az asszonyság, úgy látom, hisztóriás. -- Mindnyájan bólogattak, de egy kukkot sem szóltak. Csak bámultak rám. És az így ránk szállt rövidke csöndben mindnyájan hallottuk, hogy valami reccsen a padláson. Nagyapám forgolódott az ágyában.

-- Emmi? -- horkant föl Joe. Még mielőtt közbeléphettem volna, már féltucat zsaru a padlásajtónál termett.

Mindjárt tudtam, hogy bajok lesznek, ha nagyapához csak úgy bejelentés nélkül berontanak. Második gyerekkorát élte, s elhitette magával, hogy Meade generális embereit Kőfal Jackson állandó támadása visszavonulásra, sőt szökésre késztette. Amikor a padlásra értem, már minden a feje tetején állt. Nagyapám nyilvánvalóan arra a megállapításra jutott, hogy a rendőrök megszöktek Meade seregéből, s most az ő padlásán keresnek menedéket. Hosszú gyapjúgatyában és flanell hálókabátban kipenderült az ágyból. A fején hálósipka volt, s dereka köré bőrkabátot kerített. A zsaruk egyből kitalálták, hogy a felindult aggastyán a házhoz tartozik, de nem jutott idejük a magyarázkodásra.

-- Vissza, ti gyáva ebek! -- bömbölte a nagyapám. -- Vissza a csatamezőre, istenverte nyúlszívű csűrhe! -- S úgy kupán teremtette a citerás altisztet, hogy hanyatt vágódott. A többiek visszavonulót fújtak, ám nem elég gyorsan. Nagyapám kikapta a citerás pisztolyát a tokból és elsütötte. Azt hittük, a dörrenés szétveti a gerendákat. A padlás megtelt füsttel. Az egyik zsaru káromkodott, s a vállához kapott. Nagy nehezen mindnyájan levergődtünk, az öregúrra rálakatoltuk az ajtót. Egypárszor még beledurrantott a sötétségbe, aztán nyugovóra tért.

-- A nagyapám volt -- magyaráztam lihegve Joe-nak. -- Azt képzeli magukról, hogy katonaszökevények.

A zsaruknak eszük ágában sem volt eltűnni, mielőtt kézre nem kerítenek valakit. Az éjszaka vitathatatlan vereséget hozott a számukra. Látszott, hogy nem tetszik nekik az eset. Úgy érezhették, és szerintem teljes joggal, hogy valami hiba van a kréta körül. Szaglászni kezdtek megint. Egy mitugrász riporter odajött hozzám (mivel nem találtam közben egyebet, magamra öltöttem anyám egyik ingét) és érdeklődéssel vegyes gyanakvással tekintett reám.

-- Voltaképpen mi is okozta a hékulát, pajtikám? -- kérdezte.

Elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba, és így szóltam: -- Kísértetek jártak. -- Jó ideig úgy nézett rám, mint borjú az újkapura. Aztán odébbállt. A fogdmegek pedig vonultak utána. A zsaru, akit nagyapám eltrafált, a bekötött karját szorongatta, és kacskaringósakat mondott.

A citerás rendőr fogadkozott: -- Megyek, aztán visszaveszem a pisztolyomat ettől a vén madárijesztőtől.

-- Csak nem te! -- vetette oda Joe. -- Ember kellene ám ahhoz! -- Én megígértem, hogy másnap beviszem a pisztolyt a kapitányságra.

-- Mi történt azzal a rendőrrel? -- kérdezte anyám, miután eltávóztak.

-- Nagypapa meglőtte -- válaszoltam.

-- Miért? -- firtatta tovább anyám.

-- Mert katonaszökevénynek tartotta.

-- Jó ég! -- kiáltotta a mama. -- Pedig olyan szép fiatal férfi volt!

Nagyapám másnap reggel üde volt, mint a harmatos rózsa, és a reggelinél minduntalan tréfálkozott. Először azt gondoltuk, hogy elfelejtette, mi történt. De nem. A harmadik csésze kávé után először Hermannra, aztán pedig rám tekintett.

-- Osztán mi a csudát koslattak azok a zsandárok a ház körül az iccaka? -- de nekünk nem jött egy hang sem a torkunkra.


Lőrincz Tibor fordítása

Forrás: 24 izgalmas novella. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1963.