2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

RICHARD HUGHES

A kísértet

2004. jan. 24.

Aztán egyszerre elpárolgott a jókedvem. Jó kis keresztény vagyok én, alig negyedórája halott, és még mindig bosszúért lihegek, ahelyett, hogy az Istennek ajánlanám lelkemet!




Simán megölt, egyszerűen csak összetörte a fejemet a kövezeten. Bum! Teremtőm, milyen kötöznivaló bolond voltam! Egész gyűlöletem elszállt az első koccanásra: bolond, aki ekkora zenebonát csap! Azért mert rajtacsíptem egy asszonnyal? És mindennek a tetejébe ezt műveli velem -- bum! Ez volt a második koccanás, és erre minden elszállt.

Rugalmas fiatal lelkem valahonnan, úgy látszik, megcsillant a holdfényben, mert láttam, hogy ő merően bámul fel a testem mellől. Erről eszembe jutott valami: kísérteni fogom. Világéletemben kísértetek gyötörtek; most magam is kísértet lettem, így legalább megbosszulom magamat. Bezzeg ő nem félt: azt mondta, nincs is kísértet a világon. Már hogyne volna! Majd megtanítom rá rövidesen. John felállt, még mindig maga elé meredve; jól láthattam, és egész gyűlöletem fokozatosan visszatért. Egészen közelről bámultam bele az arcába, de úgy látszik észre sem vette, tovább is maga elé meredt. Azután megindult, mint aki át akar gázolni rajtam: erre megijedtem. Ostobaság, hogy szellem létemre megijedek egy hústömegtől, de hát ilyenek vagyunk, a félelem nem akkor tör rá az emberre, amikor várja, és én meghátráltam előle, majd oldalt sompolyogtam, hogy kitérjek az útjából. Már majdnem eltűnt az utca félhomályában, amikor magamhoz tértem, és utánasiettem.

Pedig nem szökhetett meg tőlem: valami volt köztünk, ami összekötött vele -- akarva, nem akarva követtem a High Streeten felfelé, majd lefelé a Lily Lane-en.

A Lily Lane-en már egészen sötét volt, de azért olyan tisztán láttam őt, mintha világosság lett volna. Aztán visszatért a bátorságom: meggyorsítottam lépteimet, amíg elébe nem kerültem, keringtem körülötte, összecsaptam a kezemet, és siralmasan hörögtem, mint olvasmányaimban a kísértetek. Ő elégedett kis mosolyra fakadt: úgy látszik, még mindig nem vett észre. Lehetséges, hogy megátalkodott hitetlensége a kísértetekben képtelenné tette arra, hogy észrevegyen? „Hu!” -- sziszegtem a fogam között. „Hu! Gyilkos! Gyilkos!” Valaki felrántott egy padlásablakot. „Ki az?” -- kiáltotta egy női hang. „Mi történt?” -- Ilyenformán mások meghallják, amit mondok, ez bizonyos. De csendben maradtam: most még nem jelentem fel. Ő pedig egész idő alatt magában mosolyogva ment. Sohasem volt benne egy szikra lelkiismeret, mondtam magamban, most is új gyilkosság terheli lelkét, és olyan derűsen mosolyog, mintha semmi sem történt volna. De azért valahogy mégis rossz képe volt.

Furcsa, hogy egyszerre csak kísértet lett belőlem, mikor tíz perccel ezelőtt még eleven nő voltam, most meg a levegőben sétálok, és nedves hideg szél járja át a lapockámat. „Haha!” -- szabályszerűen huhogtam, rikácsoló nevetésbe törtem ki, az egész olyan furcsa volt... Johnnak ezt már feltétlenül meg kellett hallania: de nem, éppen befordult a Pole Street sarkán.

Végig a Pole Streeten a platánok levelüket hullatták: most már tudtam, mi a teendőm. Élükre fordítottam a holt leveleket, mintha csak a szél forgatná őket. A levelek végigkísérték az egész Pole Streeten, száraz ujjaikat ropogtatták a kocsiúton. De John beléjük gázolt és továbbment, én meg követtem; mert, amint mondtam, még mindig volt köztünk valami kapocs, amely nem engedett el.

Csak egyszer fordult meg, mintha észrevett volna, arcáról tükröződött, hogy rám ismert: de semmi félelem, csak diadal. „Örülsz, ugye, hogy meggyilkoltál, de ne félj, nem fogsz sokáig örülni” -- gondoltam.

Aztán egyszerre elpárolgott a jókedvem. Jó kis keresztény vagyok én, alig negyedórája halott, és még mindig bosszúért lihegek, ahelyett, hogy az Istennek ajánlanám lelkemet! Mintha azt mondta volna bennem egy hang: „Hagyd el, Millie, hagyd magára, amíg nem késő!” Amíg nem keső? Hiszen akkor abban a pillanatban hagyhatom ott, amikor jólesik! Kísértetek akkor tűnnek el, amikor akarnak, nem igaz? Csak még egy próbát teszek, hogy ráijesszek: aztán békében hagyom, különben is legfőbb ideje repülni a mennyországba.

Megállt, megfordult és egyenest a szemembe nézett.

Én mindkét kezemmel reá mutattam.

„John! -- kiáltottam. -- John! Az mind nagyon szép, hogy itt állsz és mosolyogsz, és bámulsz a nagy halszemeddel, és azt hiszed, hogy győztél: csakhogy nem győztél. Én ellátom a bajodat. Én végzek veled! Én...”

Megálltam és kacagtam egy keveset. Az ablakok kinyíltak. „Ki az? Miféle zenebona?” Mindenki hallotta: egyedül ő fordult be, és ment tovább.

„Hagyd el, Millie, amíg nem késő” -- mondta a hang.

Egyszóval ezt akarta mondani a hang: hagyjam el, mielőtt elárulom a titkát, és a bosszú bűne nem terheli lelkiismeretemet. Nem bánom, teljesítem a kívánságát: elhagyom ezt az embert. Sietek fel az égbe, mielőtt baj történik. Kitártam két karomat, és megpróbáltam a levegőben lebegni: de egyszerre csak megragadott valami erő, mint egy nagy szélroham, és John után sodort az utcán. Még mindig remegett bennem valami, ami hozzáfűzött.

Különös, olyan valóságos vagyok mind e sok ember szemében, hogy eleven nőnek néznek: ellenben ő, akinek legtöbb oka van arra, hogy féljen tőlem -- talán még észre sem vett. És ugyan hová készül a Pole Street elhagyatott végében? Befordult a Rope Streetre. Kék lámpát pillantottam meg: rendőri őrszoba volt.

„Istenem -- gondoltam --, hát mégis elértem a célomat. Istenem, most megy és feljelenti magát!”

„Te kényszerítetted rá -- mondta a hang. -- Azt hiszed, ostoba nőszemély, hogy nem vett észre? Hát mit vártál? Azt vártad, hogy sikoltozni és karattyolni fog rád ijedtében? Azt hitted, a te Johnod gyáva fickó? Most rajtad szárad a halála.”

„Nem én vagyok az oka, nem én! -- kiáltottam. -- Soha nem kívántam neki semmi rosszat, igazán nem kívántam! A világ minden kincséért sem akarom, hogy baja essen. Ó, John, ne mereszd így a szemed! Még mindig van idő... Van idő!”

Eközben egész idő alatt ott állt az ajtóban, és engem nézett, és a rendőrök kijöttek és körülfogták. Most már nem menekülhetett.

„Ó, John -- zokogtam --, bocsáss meg, nem akartam. Féltékenységből tettem, John, mert szerettelek.”

De a rendőrök még mindig nem vettek róla tudomást.

„Ez az a nő -- mondta az egyik rendőr rekedt hangon. -- Kalapáccsal végzett vele... Rögtön kifolyt az agyveleje. Nem kísérteties az arca? Mint aki rémet lát.”

„Nézd szegény lánynak a fejét. Nem olyan, mintha saját magát verte volna fejbe azzal a kalapáccsal, azután?”

A rendőrőrmester egy lépést tett előre:

„Nem mondhat olyat, ami ne maga ellen szólna.”

„John!” -- szólogattam szelíden, kitárt karokkal, mert végre meglágyult az arca.

„Szűzanyám -- mondta az egyik rendőr, és keresztet vetett. -- Ez látja azt az embert.”

„Nem akasztják fel -- suttogta egy másik rendőr. -- Hát nem látjátok, mi lett ebből a szegény lányból?”


Hevesi András fordítása

Forrás: 24 izgalmas novella. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1963.