DAL STIVENS
Az egyszarvú
2004. ápr. 10.Azt hittem, a régi nóta: testek heves egymásba fonódása, rövid emlékezetkihagyás, hogy ideig-óráig elhessegesse a magányt. De tévedtem, nem azt akarta.
Ugye szűz vagy? - kérdezte. Ráhagytam. Ha olyan ostoba, hogy elhiszi: egyszarvút látott, csak higgye, hogy virgo intacta vagyok.
- Láttam - erősítgette -, úgy értem, őt láttam. Többször is. Kinn a Vörös Sivatagban. De nem tudtam a közelébe kerülni. Neked sikerülni fog. Aki szűz, az képes rá. Így fogtak egyszarvút a régi időkben.
Nevetés fojtogatott. Azt hittem, eszét veszti, ha róluk van szó. Tíz éve vadászott ritka vadakra Kelet-Afrikában, s ez betett neki. Negyven körüli, kövér, kopasz férfi volt, a fogai csorbák. A verejtékcseppek ebihalként araszoltak alá gyűrött, sárga arcán. A fehérre meszelt vályogkocsmában szedett föl, ahol már kerek három órája iszogattam. Azt hittem, a régi nóta: testek heves egymásba fonódása, rövid emlékezetkihagyás, hogy ideig-óráig elhessegesse a magányt. De tévedtem, nem azt akarta.
Először nem is akartam inni vele. Sejtelmem sincs, miért egyeztem bele, hogy vele menjek egyszarvúvadászatra. Alighanem mulatságból.
Harminc voltam, éppen mélyponton. Nem egyetlen dolog miatt borultm ki, sok minden összejött... a bomba; hogy miben hihetek; mit tehetek; meg hogy érdemes-e egyáltalán. És a festéssel is felhagytam. A házasságom is szétment. Nem az ő hibája volt, én voltam a komisz. Vad ötletem támadt, hogy egy kicsit összeszedem magam a Vörös Sivatagban. Otthagytam Londont, és Kelet-Afrikába utaztam, ott pedig meglehetősen sokat ittam. Backhaus - azt mondta magáról, hogy zoológus - próbált meggyőzni:
- Tíz éve vadászom egyszarvúra. Mondd, hogy velem jössz.
- Jó - válaszoltam.
- Sose láttál még olyan szépet - erősírgette. - Fehérebb a frissen hullott hónál. És az az egyetlen sodorintott szarva!
- Akár az agyaras cet bal agyara? - kérdeztem.
- Miért ne? Igen, olyan.
- A szőre, mint a kecskéé?
- Igen.
- A fara meg mint az antilopé?
- Igen - bólintott. - De hát honnét tudod? Lehet... lehet, hogy te is láttad már?
- Olvastam az egyszervúról. Azt írták róla, hogy bizarr keverék állat.
- Nem bizarr - vetette oda ő morcosan. - Mindenesetre csak többé-kevésbé hasonlít azokra az állatokra. Farának az a kecses karcsúsága. - Aztán, mintha csak magának mondaná, úgy morogta:
Láttam én egyszer
Ifjan, Örményföldön jártamban
Egy haragvó egyszarvút teljes pompájában,
Sebes futással egy ékszerészre rontott,
Aki homloka ékéért leste meg,
És mielőtt egy fa mögé rejtőzhetett volna,
Pompás agancsával a földhöz szögezte.
- George Chapman - mondtam. Elragadtatásában felragyogott az arca.
- Neked sikerülni fog - szólt sugárzó képpel. - Te tiszteled az egyszarvút, ő ezt méltányolja majd, és megszelídül.
- Szűz ölembe hajtja fejét, ugye? - kérdeztem.
Backhaus komoly képpel bólintott. Úgy rázott belül a nevetés, hogy féltem, észreveszi vagy meghallja. Röhejes volt az egész, és még hátra volt a legröhejesebb. Négy nappal később kiderült, hogy Backhaus valóban talált egy egyszarvút a kikötő mögötti pusztaság mélyén.
Bennszülött szafárinkkal egy köves hegyháton álldogáltunk néhány tüskés bokor árnyékában. Az egyszarvú mintegy háromszáz méterre volt tőlünk, fehéren villogott, patái belevesztek a villódzó déli hőségbe.
- De hát hogyan? - kérdeztem hitetlenkedve -, hogyan találtad meg?
Eszembe se jutott megkérdezni, amíg a három négykerekű alkotmányon megtettük a kopár utat a sivatag belsejébe.
- Schliemann Homéroszt tanulmányozta, úgy találta meg Tróját. Én meg az egyszarvúról szóló régi írásokat tanulmányoztam. Arisztotelész szerint az egyszarvú az indiaiak szamara, de én gyanítom, hogy afrikait kellett volna írnia. Más jelek is erre vallottak.
Az egyszarvú alighanem meglátott bennünket, vagy a szagunkat érezte meg. Mellső lábával a vörös port rúgta. A por megállt a levegőben, aztán szép lassan leszállt mögéje. Backhaus tűzbe jött.
- A vigasztaló szentlélek! - mormogtam magamban.
- Hát nem gyönyörű?
És gyönyörű is volt. Lélegzetállítón gyönyörű. Most már sajnáltam, nem a tréfálkozást a szüzességgel, hanem hogy Backhaus készenlétbe helyezte azt az ormótlan ketrecet. És ha tényleg van egyszarvú, akkor lehet, hogy ez a szüzességhistória is összejön.
- Mehetsz! - mondta Backhaus. - Nincs mitől félned.
Elindultam a vörös homokon, a cipőm talpa csikorgott, a vakító fény szúrta a szememet. Forró volt a levegő is, amit belélegeztem. Backhaus és a bennszülöttek mögöttem a ketrecet görgették. Mikor száz méterre lehettem tőle, az egyszarvú felém fordult, felszegte a fejét, és vadul felnyerített. Nem is tudom, miért mentem tovább. Folyvást az járt a fejemben: „Pompás agancsával a földhöz szögezte.” Esélyem sem volt rá, hogy egy fa mögé rejtőzzem. Csak mentem tovább, a sortom a lábam közéhez tapadt. „Ha látott valaha szüzet - gondoltam -, az biztosan szoknyát viselt.” Az egyszarvú hirtelen felemelte a fejét, és felém galoppolt.
Nem futottam el, pedig reszkettem. Egyenest nekem tartott, sebesen rohanva, felülmúlhatatlanul gyönyörűn. Mikor már egészen közel volt, láttam haragtól izzó, csodálatos aranyló szemét.
Backhaus rám kiáltott, hogy fussak. Moccanni sem tudtam. Hiszen már úgyis túl késő volt.
Az egyszarvú hirtelen megtorpant, bevájta a homokba a fényes, fekete patáját. Vörös porfelhő támadt. Azután nyugodtan odajött hozzám, mellemre hajtotta tejfehér fejét, fényes két szeme - gondolatainak érzékeny, néma tükre - szelíd volt, és nemes. Olyan biztosan tudtam, mintha mondta volna, hogy átlát rajtam, de elhatározta, hogy nagylelkűen cselekszik. Nem értettem, hogy miért kellett így tennie. Nem szolgáltam rá a nagylelkűségére. Hagyta, hogy becsukják a ketrecbe, s közben bársonyfekete orrát a kezemhez dörgölte. Szikrázóan ragyogott a rácsok mögött. Sírni lett volna kedvem.
Még oda is fordultam hozzá:
- Miért tetted? Ha már nem akartál megölni, miért nem futottál el? - Azután, mint aki nem tudja, mit beszél, folytattam: - Rajtam nem tudsz segíteni. Senki se tud.
Backhaus közbe szólt:
- Sosem jegyeztek föl még olyat, hogy egy egyszarvú megértené az emberi beszédet. - Magánkívül volt az elragadtatástól. Nem titatkoztam vele, de nem voltam olyan biztos benne, hogy az egyszarvú nem fogta fel szavainak értelmét.
- Minden idők legnagyobb zoológiai fölfedezése - lelkendezett Backhaus. - Azt gondoltad, ugye, hogy elment az eszem? Tudtam, hogy nem vagy szűz.
- Ez bölcsességre vall - mondtam szarkasztikusan.
- Feltételeztem, hogy az állat nagylelkű lesz - lelkendezett tovább. - Egyes régi följegyzések hírt adnak efféle viselkedésről.
- Elengeded? - kérdeztem reménytelenül.
Nem fárasztotta magát a válasszal.
Még aznap visszaindultunk. Az egyszarvú büszkén és ragyogón, mint mindig, az egyik szekéren utazott. Megesküdtem volna, hogy tudja: nem esett csapdába. Fejedelmi megvetést láttam aranyló szemében, váratlan, heves, opálfényű villanást, melyet mindig jóindulatú pillantás követ. Biztos voltam benne, hogy ha akarja, bármikor összetörheti a rácsokat. Lehet, hogy Backhaus sokat tud a közönséges állatokról, de ezt az egyet alábecsülte. Azon tűnődtem, vajon van-e egyszarvú a sivatagban. Kell, hogy legyen, azt hiszem, de hát ki tudja.
- Homloka éke - fordultam Backhaushoz, felhánytorgatva neki azt az estét, amikor összejöttünk.
Nem tudom, hogy végződött volna, ha Backhaus ki nem kezd velem akkor éjszaka. Ellenálltam neki, és bár nem voltam igazán veszélyben, az egyszarvú a ketrecben felnyerített, és rugdosni kezdett. Hamarosan kiszabadult, rárontott Backhausra, ő pedig úgy végezte, mint Chapman ékszerésze: a pompás agancs átjárta a fejét. A gyönyörű vadállat aztán várakozón megállt, csavaros szarváról vér csöpögött. A kísérőfiú puskát fogott, de nem engedtem, hogy elsüsse. Leültem. Egészen elgyöngültem. Az egyszarvú az ölembe hajtotta a fejét, ott maradt vagy tíz percig, azután eltűnt az éjszakában.
Gondolom, azt mondják majd, hogy ez a történet másképp nem is végződhetett volna. De ez csak féligazság. Volt az egészben egy csöppnyi körmönfontság az egyszarvú részéről. Azt hiszem, azért csinálta így, mert azt ugyan bánta, hogy én rászedem, azt viszont nem akarta, hogy Backhaus is ugyanazt tegye.
Szóval az lett a vége, hogy visszatértem Londonba. Nem a férjemhez - nem voltam olyan nagylelkű, mint az egyszarvú -, de mindenesetre újra festeni kezdtem, nem is annyira lelkesedésből, inkább, hogy az egyszarvúhoz hűtlen ne legyek.
Kalmár Éva fordítása
Forrás: Jelzőtűz az éjszakában. XX. századi ausztrál elbeszélők. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.