2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

ZÁGONI ATTILA

Szószátyár tekintet

2004. máj. 29.

...most itt vagyok, s mágneses erővonalaidat metszem, hogy közelebb ülj hozzám, kedvesem, látómezőmbe kerülj, és hadd mondjam el végre, hogy nincs mit mondanom neked...



(Panek Zoltán paródia)

-- Tulajdonképpen mi bajod? -- érdeklődött a férfi a szorongás epicentrumával a gyomrában.

-- Mittudoménmi... -- hányavette oda a nő, hanyag válrándításnak álcázva deduktív intelligenciáját.

-- Mégis, mi bajod, kedvesem? Elpattant a húr a nagybőgődön, hogy mindegyre elsírod magad? Jaj, ne válaszolj, kedvesem, nem azért érdeklődtem, hogy válaszolj, csupán tudni akartam mindazt, aminek az ellenkezőjére sem vagyok kíváncsi. Gondoltál már arra, kedvesem, hogy előbb-utóbb megöregszünk? A fiatalok egy idő után teljesen őszbecsavarodnak, erre már a latinok is rájöttek, csakhogy ők nem így mondták, ők latinul beszéltek, például persona non grata, vagyis: a személyvonat nem ingyenes; szóval megöregszünk, és hiúzszemet fogunk viselni, de az is lehet, hogy pápaszemet, elvégre teljesen mindegy. Tényleg, milyen színű a szemed? Jaj, ne válaszolj rá, a szemed mindent elmond, biztosan beszédes szemed van, hiszen minden nőnek bőbeszédű a szeme, sőt egyeseknek szószátyár a tekintetük. Ne szólj szád, nem fáj fejem -- erre intettelek mindig; ugye, nem haragszol, hogy leintettelek a múltkor, valójában egy teherkocsit akartam leinteni, helyette te fékeztél, kedvesem, te álltál meg, butulinkóm, libulinkóm, ruculinkóm...

Tudod, a másikkal olyan más volt, amikor hazajött, úgy éreztem, hurrikán érkezett a szobába, kitört az egyszemélyes Vezúv a konyhában, aztán kitört egy-egy ablakszem is, zománcmosolyom pedig ráfagyott egy barátfüllel telt edény peremére. Akkor teljesen feladtam a reményt, ajánlva adtam fel; később visszajött, címzett nem találtatik, de már én sem voltam otthon, az ingerküszöböm alá tette be a postás, fel volt bontva, a küszöbömet felbontotta a postás, akkor jöttem el hozzád, küszöbbel, kilakoltatva saját énemből, maszek valómból, kőszegremeteségemből, szaporán mondogatva magamnak: homó szápiensz, mivelhogy közismerten hó volt, amikor jöttem, és nagyon csúszott a bor a töltött káposzta után; most itt vagyok, s mágneses erővonalaidat metszem, hogy közelebb ülj hozzám, kedvesem, látómezőmbe kerülj, és hadd mondjam el végre, hogy nincs mit mondanom neked, csak annyit, ülj velem szemközt, ne sajnáld a perceket, amíg folyékonyan hallgatok. Unod magad, édesem?

-- Nagyon. Hull még a hó?

-- Igen, de azért nem akarok én most hetet-havat összehordani, viszont hallgatni sem éppen színarany, mert a közmondás is azt tartja, néma gyereknek híg a leve, és addig kell ütni a vasat, míg zsák a foltját megtalálja, mert ha én abból indulok ki, hogy valaki a fától nem látja az erdőpásztort, akkor magam alatt fűrészelem el a tűzifát, márpedig alma nem esik messze a fájától, alma mater nem esik messze a ballagástól, de ha mégis messze esne, jobb félni, mint félnótás lenni, mert aki lassan jár, az elfárad, és munka közben legédesebb a pihenés, még akkor is, ha egy szabadnap nem a világ, ha viszont vaklárma vezet világtalant, akkor végén csattan az ostor, és egyszer hopp, máskor kopp...

Idáig ért a férfi, amikor váratlanul lekoppant a szeme, ő meg lepottyant a díványról.

-- Tulajdonképpen mi bajod, bogaram? - érdeklődött a nő némi szorongással retiküljében.

-- LEVIS SIT TIBI TERRA! Legyen neked könnyű a föld... - sóhajtotta a férfi.

-- Nem egészen értem, mit motyogsz, drágám, de ha Tibi is feljön, akkor föltétlen ki kell lakkoznom a körmeimet...


Forrás: Zágoni Attila, A sóderhivatal, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981.