2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

JOHN UPDIKE

Az eastwicki boszorkányok

2004. jún. 12.

Ha csak egy kicsit is úriember volnál, most a nyelveddel segítenél, hogy befejezzem. Már alig vérzek, a vége felé járok.



Egy órára rá, miközben szórakozottan bámult a semmibe Joe Marino (meghatóan savanyédes bébibuksi-illatú) válla fölött, ahogy az zordonul inkább, mint ihletetten dolgozott rajta, s ágya nyögött-ingott a szokatlan kettős teher súlya alatt, Alexandrának látomása támadt. Lelki szeme előtt megjelent a Lenox-udvarház, színesen, mint egy kalendáriumkép, azzal az egy füstoszloppal, amit akkornap látott, ám e szánalmas kis füstpára most egybemosódott Jane éles nyelvű jellemzésével, miszerint Van Horne félénk ember, s ezért bohóckodik. Inkább csak eltájolt ember, neki ez volt a benyomása; mint aki egy álarc szemnyílásán nézi a világot, vagy vattával betömött füllel hallgatózik. - Rám figyelj, az Isten szerelmére - acsargott a fülébe Joe, és begerjedt tulajdon haragjától; gyapjas teste - munkától acélos izmai a jóléttől egy kicsit eltaplósodtak - megvonaglott, egyszer, kétszer, háromszor, s kissé megreszketve állt le, mint a kocsi, ha a gyújtást leveszik róla. Ő megpróbálta utolérni, de a kapcsolat odavolt.

- Elnézést - dörmögött a férfi -, azt hittem, nagyszerű lesz, de te elméláztál. - Nagylelkű volt, abban is, hogy megbocsátotta hosszúra nyúlt menstruációját, bár vérezni már alig vérzett.

- Az én hibám - mondta Alexandra. - Csak az enyém. Te remek voltál. Én voltam pocsék. - Remekül játszik, mondta Jane.

A mennyezet, látomása múltán, váratlanul fehér volt, mintha most látta volna először: közömbös, élettelen négyszöge kitágult, s felületének apró tökéletlenségei alig különböztek tulajdon szeme csarnokvizének pöttyeitől, legfeljebb abban, hogy ha épp semmire sem szegezte rá a szemét, akkor ez utóbbiak úgy sodródtak, céltalanul, mint véglények a pocsolyában, vagy ráksejtek a nyirokérben. Joe kerek válla és nyakának oldala most éppoly közömbös-fehér volt számára, mint a mennyezet, s éppoly simán vándoroltak rajta ezek az optikai tisztátalanságok is, amelyek általában nem tartoztak hozzá az univerzumához, de ha betörtek oda, nehéz volt tőlük szabadulnia, nehéz volt őket nem meglátnia. Az öregedés jele. Mint a domboldalon leguruló hólabda, mi is magunkba gyűjtjük a talajszemcséket.

Érezte, hogy ágyéka, melle és hasa Joe verítékében fürdik, s valami körülményes úton-módon a gondolata is visszatért a férfi élvezkedő testéhez, annak rugalmas szövetéhez, súlyához, meghitt férfiillatához s a kisebb csodák világából való, de mégiscsak csodálatos jelenlévőségéhez. Mert Joe általában nem volt jelen. Többnyire Ginánál volt. Most sértődött sóhajtással gurult le Alexandráról. Mert megsértette latin férfihiúságát. Feje búbja kopasz volt és napégette, fénylő koponyája valahogy gyűrött, mint a könyv lapjai, amit kint felejtenek a harmatos füvön, s persze hiúság volt az is, hogy a kalapját azon nyomban a fejébe nyomta, hogy az volt az első dolga. Azt mondta, fázik, ha nincs rajta. Így, kalappal a fején, arcéle fiatalos volt, orra éles és kampós, mint amilyeneket a Bellini-arcképeken látni, szeme alatt májfoltszínű táskák. Lexát vonzotta ez a tunya és züllött küllem, az, hogy a férfi némileg azokra a karikás szemű baroné-kra, dogé-kra vagy mafiosó-kra emlékeztet, akik egy megvető kis dentális csettintéssel döntenek élet és halál fölött. De Joe, akit akkor csábított el, mikor az egész éjszaka csobogó vécétartályt jött megjavítani, ebben az értelemben fogatlannak bizonyult, derék polgárembernek, aki az utolsó réz csavaralátétig becsületes, öt, tizenegy évesnél kisebb fiúgyermek elfogult apjának, s a fél állam komájának, sógorának. Az egész partvidék, New Bedfordtól Bridgeportig zsúfolásig tele volt Gina atyafiságával. Joe-t számtalan kötelékkel kötötte a hűség; Alexandra nem is álmodta, hogy létezik annyi baseballcsapat, mint amennyinek Joe hűségesen szurkolt. Ugyanilyen hűségesen egyszer egy héten eljött és megtömte őt. A házasságtörés az ő szemében a kárhozat felé tett lépés volt, de ezzel is kötelezettségnek tett eleget, annak, amivel a Sátánnak tartozik. De volt ennek fogamzásgátló szerepe is; termőképessége már-már megrémítette, s minél több magját fogja föl Alexandra a spirálján, Ginának annál kevesebb jut. Már a harmadik nyara volt viszonyuk, s Alexandrának rég véget kellett volna vetnie neki, de kedvelte Joe kellemesen kristályos-édes nugátízét - és azt is, ahogy a levegő koponyája szelíd redői fölött alig egy hüvelyknyire megcsillan. Aurájában semmi rossz, semmi oda nem illő szín nem volt; gondolatai, mint csőszerelőkeze is, mindig azt keresték, mi hogyan illik össze. Alexandrát sorsa a krómozott szerelvények gyártójától azok beépítőjéhez továbbította.

Ahhoz, hogy a Lenox-udvarházat úgy lássa valaki, ahogy az ő látomásában megjelent, minden tégláját, gránit ablakpárkányát és sarokkövét, árgus tekintetű ablakát szemtől szembe, föl kellett volna röppenie, és a mocsár fölött a levegőben lebegnie. A látomás, mintha távolodnék s hívogatná, rohamosan kisebbedett. Már csak akkora volt, mint egy postabélyeg, s ha be nem hunyja a szemét, úgy eltűnt volna, mint borsószem a lefolyóban. Ám épp mikor a szemét behunyta, Joe akkor élvezett el. Alexandra most kába volt, s úgy érezte, kiöblösödött, mintha maga is elélvezett volna.

- Lehet, hogy rendeznem kéne a dolgot Ginával, s újrakezdenem valahol veled - mondta Joe.

- Ne beszélj csacsiságokat. Eszed ágában sincs semmi ilyesmi - mondta Alexandra. Fenn, a szeles magasban, a mennyezettől láthatatlanul, vadlibák tartottak délnek, éket alkotva, s gágogva, hogy egymást megnyugtassák: Én itt vagyok, te itt vagy. - Hívő katolikus vagy, öt bambinó-d van és jól menő üzleted.

- Jó, akkor meg mi dolgom itt?

- Megbabonáztalak. Ennyi az egész. Kitéptem a képedet az eastwicki Szó-ból, mikor te épp a Tervtanács ülésén voltál, és bekentem a havibajos váladékommal.

- Jézusom, hogy te milyen undorító tudsz lenni.

- Épp ezt szereted rajtam, nem? Gina sosem undorító. Gina édes, mint a Szűzanya. Ha csak egy kicsit is úriember volnál, most a nyelveddel segítenél, hogy befejezzem. Már alig vérzek, a vége felé járok.

Joe elfintorította az orrát. - Majd inkább máskor, jó? - mondta, s körülnézett, hol a ruhája, hogy azt is fölvegye, ne csak a kalapját.


Forrás: John Updike, Az eastwicki boszorkányok, Európa Kk., Bp., 1986.