2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

JOHN UPDIKE

Malefica

2004. aug. 1.

[részlet] ...addig ütötte, amíg a csapások már inkább folyadékhangot adtak, mintsem az összeütődő fáét. Örökre bedugaszolta a kozmikus békességen támadt léket.



Talán percek teltek el így. Felicia csak szónokolt és szónokolt. Gyermekei iránta tanúsított heves megvetése összekeveredett azzal a bűnös hajlandósággal, hogy csak üljön a karosszékében, miközben igazságtalan háborúk, fasiszta kormányok, profitra éhes kizsákmányolók dúlják a világot. A tűzpiszkáló sima fogantyúja még ott volt a tenyerében. Felicia arca a felháborodás vegyi reakciójaként elfehéredett, akár egy koponya; két szeme égett, mint két mécses lángja viaszüregében, haja meg mintha rongyos, silány fénykörként meredt volna fel. S ami a legszörnyűbb, egyre jött a szájából mindenféle: papagájtoll, döglött darázs, tojáshéjtörmelék, s ez mind elkeveredett valami híg kásával, amit ritmikus mozdulatokkal, mintha egy puska kakasát húzná fel újra meg újra, törülgetett az álláról. Ezt az okádékot Clyde jelnek látta; az asszony megszállott, semmi köze ahhoz a nőhöz, akit ő jóhiszeműen feleségül vett. - Ugyan már, Lishy - könyörgött Clyde. - Csillapodj. Elég volt mára. - De a kémiai vagy mechanikai reakció, ami az asszony lelke helyébe lépett, csak buzgott tovább; a fölháborodás önkívületébe se látott, se halott. Ez a nő még fölébreszti a szomszédokat: hangja egyre hangosabb, kimeríthetetlenül ömlik belőle. Clyde bal kezében tartotta a poharát; a tűzpiszkálóval, amit a jobbjában tartott, rácsapott Felicia fejére, csak hogy egy pillanatra megszakítsa ezt az energiaáradatot, hogy eldugaszolja a lukat, amin máris túl sok folyt ki. A nő koponyacsontja meglepően magas hangot adott, mintha játékból két fadarabot ütöttek volna össze. Szeme kifordult, fehérjét mutatta, ajka önkéntelenül elnyílt, s a nyelvén egy hihetetlenül pici kék toll tűnt föl. Clyde tudta, hogy hibát követett el, de a csöndet mintha az ég adta volna. Most benne is megindult valami kémiai folyamat; a tűzpiszkálóval újra meg újra lesújtott az asszony fejére, még miközben lassan a padlóra hanyatlott, akkor is; addig ütötte, amíg a csapások már inkább folyadékhangot adtak, mintsem az összeütődő fáét. Örökre bedugaszolta a kozmikus békességen támadt léket.

(...)

Ha az ember hegyre mászik, egyszerre csak egy lépést tesz, és az ösvényen nem néz messze maga elé: elszántsága így vitte vissza őt a lépcsőn, kezében a poros kötéllel. Befordult balra a konyhába, és fölnézett. A ház tatarozásakor alacsonyabbra vették a konyhát - könnyű, alumíniumszalagokkal szegett, szövetmintás cellulózlapokból álló álmennyezettel. A három méter magas szobáknak azonban vakolt a mennyezetük. De a gipsz csillárrózsák egyikéből se lógott még csillár, s még ha fölmászna is létrán, s találna is kampót, amire a szárítókötelet ráhurkolja, az leszakadna a súlya alatt.

(...)

Lehet, hogy a kötéllel van baj. Lévén harminc éve újságíró, rengeteg módszert ismert, amivel az ember megfosztja magát az életétől. Manapság az autóval elkövetett öngyilkosság a leggyakoribb; elégedett papok és megszégyenítetlen hozzátartozók naponta temetnek autósöngyilkosokat. De a módszer korántsem biztos és mocskosan nyílvános, s ezen a végponton a gyermekkor képeivel együtt, úgy látszik, felfakadt Clyde-ban minden esztétikai előítélet, amit életében sikerült elfojtania. A kandallóban ég a tűz, a padlón ott a szörnyű bizonyíték, a ház pedig fából épült - akadna hát ember, aki máglyát gyújtana maga alá. Ez azonban megfosztaná Christ és Jennyt az örökségtől, és Clyde nem volt olyan, mint Hitler, hogy magával akarta volna rántani a világot; Feliciának elment az esze, hogy hozzá hasonlította. Továbbá, hogyan bízhatna meg magában, hogy nem fogja majd menteni megperzselt bőrét, és nem menekül ki a kertbe? Végül is nem buddhista szerzetes, aki ért annak a gyáva bestiának, a testnek féken tartásához, s képes derűs helytelenítéssel ülve maradni, míg az elszenesedett test föl nem bukik. A gázt fájdalommentesnek tartják, de ő végül is nem szerelő, hogy szigetelőszalagot és gittet keressen, és légtelenítse a konyhának azt a jó néhány ablakát, ami a helyiséget oly napossá és tágassá teszi, hogy tizenhárom éve, decemberben többek közt ezért is vették meg Feliciával a hazát. Épp az idén lesz tizenhárom éve, decemberben, jutott eszébe némileg bűntudatos örömmel, épp decemberben, mikor rövidek és sötétek vagy ezüstösen csillognak a napok, és az emberek hátborzongató falkákba verődve vásárolnak és adóznak fenyőerdőkkel a halott vallásnak. (...) Épp decemberben, ami most, sok minden más közt, kitörlődik Clyde fölségesen leegyszerűsödött naptárából. Mint ahogy a jövő hónapban már olajszámlát sem kell fizetnie. Vagy gázszámlát. De elvetette azt az idétlen várakozást is, amit a gáz igényel, mint ahogy azt se kívánta, hogy az utolsó kép, amit a valóságból még lát, a gázsütő belseje legyen, mert megalázó módon négykézláb állva abba dugja be a fejét, mint egy etetésre váró kutya. És elvetette a mocskot is, ami a kés, beretva és fürdőkád velejárója. Az altató fájdalommentes és rendes, de Felicia ügyei közül az egyik az a hóbortos háború volt, amit a gyógyszergyárak ellen folytatott, mondván, hogy megpróbálják Amerikát kótyagossá, a gyógyszeren élő félhülyék országává tenni.

(...)

Clyde-ot már nem a szíve vezette, hanem ugyanaz a módszeres elszántság, amellyel tízezer lapszámot hozott tető alá, mikor a meleg pincébe lement (az öreg kazán csak rágcsálta, rágcsálta a fűtőanyagot) és felvitte az alumíniumlétrát. Úgy érezte, pehelykönnyű; az angyalok ereje szállt le rá. Néhány darab hulladék deszkát is hozott, s ezek segítségével úgy állította a létrát a szőnyegbevonatú lépcsőre, hogy egyik pár plasztiklába három fokkal lejjebb álljon, mint az a kettő, amelyik alá deszkát rakott; így a keresztmerevítésű támasztózár függőleges helyzetbe került, és az így megdölt „A” alakú létrát csak meg kell pöccintenie, hogy fölboruljon. Az utolsó, amit még látni fog, számította ki, a bejárati ajtó és fölötte a legyezőforma ólomkeretes, színes üveg világítóablak lesz, amelynek felkelő napéra emlékeztető szimmetrikus mintáján nátriumfénnyel izzott át egy távoli utcalámpa. Így, fényközelben, az alumínium karcai mintha megpördült atomok röptének nyomai lettek volna egy buborékkamrában. Minden áttetszővé színeződött; s lépcsőház sok perspektivikus, egymásba kapcsolódó vonalát mintha egy építész álmodta volna; Clyde Gabrielnek, mámorában, az jutott eszébe, hogy nincs mitől félnie, persze hogy a lelkünk úgy hatol át az anyagon, mintha az istenség szikrája volna, persze hogy létezik túlvilág, ahol minden lehetséges, ahol el tudja simítani a dolgát Feliciával, de az övé lehet Sukie is, nem is egyszer, de számtalanszor, ahogy azt Nietzsche feltételezte. Fölszállt az élete-hossza köd; most minden olyan tiszta volt, mint egy kijavított nyomdai levonat, mely arról szól, hogy őt a csillagok éneke búcsúztatja, candida sidera, s hogy gőgje mocskába süpedt lusta lelkét fény hatja át.

Az alumíniumlétra, mint egy csupa ideg fiatal mén, enyhén megborzongott, ahogy ő rábízta a súlyát. Egy lépés, kettő, aztán egy harmadik. A kötél szárazon fészkelt a nyaka köré; a létra megremegett, ahogy ő hátranyúlt, hogy szorosabbra húzza s a helyére igazítsa. A létra már hevesen ingott erre-arra; lovasa izgatott vére hajszolta ostorral az akadály felé, ahol, mint ahogy előre látta, egy picinyke biztatásra elemelkedett és fölbukott. Clyde hallotta a csörrenést és a puffanást. Amire nem számított, az az égő fájdalom volt, mintha izző reszelőt húztak volna végig a nyelőcsövén, s az a mód, ahogy a fa, a szőnyeg és a tapéta egymáshoz viszonyított szögei megpördültek, akkorát pördültek, hogy egy pillanatra úgy érezte, a tarkóján is szeme nőtt. Túltömött koponyája vörösébe fekete robbant, aztán már minden kilobbant.


Forrás: John Updike, Az eastwicki boszorkányok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.