2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

WILLIAM KENNEDY

A Menő

2004. aug. 21.

[részlet] A nő ránézett Alice-ra, aztán Kikire, majd lecsúsztatta jobb válláról a pántot, és megmutatta erős, terjedelmes, gömbölyű, csupasz mellét.



Egy élveteg nő mélyen kivágott, testhezálló ruhában, ezüstös bársony vállpántokkal megállt az asztal mellett a kísérőjével.

― Ez itt Menő ― mondta a nő a kísérőjének. ― Bárhol megismerném, jóllehet csupa csont és bőr.

― Ki az ördög maga? ― kérdezte tőle Jack.

― Az újságban láttam a fényképedet, Menő ― mondta a nő.

― Akkor mindent értek.

A nő ránézett Alice-ra, aztán Kikire, majd lecsúsztatta jobb válláról a pántot, és megmutatta erős, terjedelmes, gömbölyű, csupasz mellét.

― Hogy tetszik? ― kérdezte Jacktől.

― Nem rossz, de nem érdekel.

― Mindenesetre jól megnézte, és ez is valami, ugye, szivi? ― mondta a nő a kísérőjének.

― Mi az hogy, istenemre! ― mondta a kísérő.

― Tej is jön belőle, ha esetleg megkívánod ― mondta a nő, előrenyomva a csecsbimbóját két ujja közt, és a vékony tejsugár belespriccelt Jack üres kávéscsészéjébe.

― Ezt félreteszem későbbre ― mondta Jack.

― Ó, milyen intelligens! ― mondta a nő, visszagyömöszölve magát a ruhájába, s továbbment.

― Azt hiszem, rendelnünk kéne ― mondta Kiki. ― Kopog az eszem.

― Talán a szemed.

― Mindegy, a lényeg az, hogy kopog.

― És elég volt a tolakodókból ― mondta Alice.

Jack odaintette a pincért, és rendelt: ― Egy nagy paradicsomkoktélt.

― Mindenkinek?

― Csak nekem ― mondta Jack. ― Hogy mások mit akarnak, afölött nincs hatalmam.

A pincér lehajolt, és Jack arcába beszélt, úgyhogy mindnyájan hallottuk.

― Nekem azt mondják, a maga hatalma felér tízezer indiánnal.

Jack felkapta az asztali kését, és rámeredt a pincérre, készen arra, hogy beledöfje a pengét az alamuszi szolga kézfejébe. Kicipeli innen, lerugdossa a lépcsőn, beveri az átkozott taknyos pofáját.

― Úgy hallottam ― mondta a pincér hátrálva, közvetlenül Jackhez intézve a szavait ―, hogy magának a kisujjában van minden. Tudja, ki az ismeretlen katona, meg hogy ki puffantotta le.

― Honnan a csudából gyűjtik be az ilyen ürgéket? ― kérdezte Jack. De mielőtt bárki szólhatott volna, kihallatszott a pincér kurjantása a konyhából: ― Egy nagy paradicsomkoktélt a nők bálványának! ― és körös-körül a szemek újfajta kíváncsisággal tapadtak Jackre.

Jack megigazította a nyakkendőjét, érezte, hogy a gallérja túl bő a nyakán, érezte, hogy az öltöny lötyög rajta, mint a kamaszokon, annyira lefogyott. Fiatalnak érezte magát, mindkét tenyere élével hátrasimította a haját a füle mögött, az előtte álló munkára gondolt, a fizikai munkára, mely jót tesz a kamaszoknak. Fel kell nőniük. Bele kell kóstolniuk az élet nehézségeibe, erőt és bölcsességet kell szerezniük, hogy megküzdhessenek a férfikor ellenséges világával. Jack dolgos élete ott terült el előtte. Például a táncparketten.

Fel akart állni, de Alice megragadta a karját, és sugdosni kezdett a fülébe: ― Emlékszel rá, Jack, amikor elloptad azt a kabátot a rókagallérral, ami annyira tetszett nekem, de én visszavittem, te meg erősködtél, visszamentél, és másodszor is elloptad? Ó, mennyire imádtalak érte!

― Emlékszem ― felelte halkan Jack ―, sose fogom elfelejteni azt a kabátot.

Kiki árgus szemekkel leste a bizalmaskodásukat, aztán odahajolt Jackhez, és azt suttogta: ― Jackie, szétterpesztettem a lábamat.

― Tényleg, bébi?

― Igen. Most meg kinyitom az alsó ajkaimat.

― Igazán?

― Igen. Most meg becsukom. Most meg újra kinyitom.

― Bravó, bébi, jól csinálod. Bravó, nagyszerű vagy.

Ekkor Jack felállt, és azt mondta: ― Táncolni szeretnék.

Alice ránézett Kikire, Kiki Alice-ra, a nagy döntés végre a levegőben lógott. Mindketten Jackre néztek, hogy válasszon, de ő nem választott. Felállt végre a székéről, bal karját ernyedten lógatva, jobb vállát kissé előreejtve a peckes fiatalemberek tartásával, és elindult a táncparkett felé, ahol fél tucat pár keringőzött. Amint Jack rátette a lábát a táncparkettra, először néhány, aztán az összes pár leállt, és a zene elhalt. Jack azonban odafordult a pódium felé, és intett, hogy játszanak tovább. Aztán ránézett Kikire és Alice-ra, akik a táncparkett szélén álldogáltak.

― A karomat, Marion ― mondta. ― Fogd meg a karomat.

És míg Alice szemét azonnal elfutotta a könny a választás miatt, Kiki megragadta Jack csaknem béna bal karját, és fölemelte. Ahogy feléje lépett, hogy tánchelyzetbe álljanak, Jack megszólalt: ― A jobb karomat, Alice ―, mire Alice arcán könnyes-rózsás mosoly terült szét, és fölemelte Jack jobb karját oldalra.

A nőknek nem kellett több biztatás. Megfogták egymás kezét, és kiléptek a táncparkettra az emberükkel. Aztán ahogy a zenekar rázendített az örökzöld keringőre, arra a valcerra, melyre akkoriban egész Amerika és egész Európa táncolt ― Két szív háromnegyedben, számlogikáját nyilván a mennyországban komponálták ―, Alice, Marion és Jack belevetették magukat a muzsikába, életük legemlékezetesebb táncába.

― Egy-két-hár, egy-két-hár, egy-két-hár, egy-két-hár ― számolt Jack. És forogtak közös tengelyük körül, és körbelejtettek a teremben a keringőre tökéletes kör alakzatban, miközben a nézőközönség lassan erősödő tapsa egyre feljebb és feljebb röpítette őket a mennyei szférák felé, ahol az emberek tudják, mi az igazi boldogság.

Forrás: William Kennedy, A Menő, Európa Könyvkiadó, Bp., 1988. Sz. Kiss Csaba fordítása.