WILLIAM KENNEDY
A Menő
2004. aug. 21.[részlet] A nő ránézett Alice-ra, aztán Kikire, majd lecsúsztatta jobb válláról a pántot, és megmutatta erős, terjedelmes, gömbölyű, csupasz mellét.
Egy élveteg nő mélyen kivágott, testhezálló ruhában, ezüstös bársony vállpántokkal megállt az asztal mellett a kísérőjével.
― Ez itt Menő ― mondta a nő a kísérőjének. ― Bárhol megismerném, jóllehet csupa csont és bőr.
― Ki az ördög maga? ― kérdezte tőle Jack.
― Az újságban láttam a fényképedet, Menő ― mondta a nő.
― Akkor mindent értek.
A nő ránézett Alice-ra, aztán Kikire, majd lecsúsztatta jobb válláról a pántot, és megmutatta erős, terjedelmes, gömbölyű, csupasz mellét.
― Hogy tetszik? ― kérdezte Jacktől.
― Nem rossz, de nem érdekel.
― Mindenesetre jól megnézte, és ez is valami, ugye, szivi? ― mondta a nő a kísérőjének.
― Mi az hogy, istenemre! ― mondta a kísérő.
― Tej is jön belőle, ha esetleg megkívánod ― mondta a nő, előrenyomva a csecsbimbóját két ujja közt, és a vékony tejsugár belespriccelt Jack üres kávéscsészéjébe.
― Ezt félreteszem későbbre ― mondta Jack.
― Ó, milyen intelligens! ― mondta a nő, visszagyömöszölve magát a ruhájába, s továbbment.
― Azt hiszem, rendelnünk kéne ― mondta Kiki. ― Kopog az eszem.
― Talán a szemed.
― Mindegy, a lényeg az, hogy kopog.
― És elég volt a tolakodókból ― mondta Alice.
Jack odaintette a pincért, és rendelt: ― Egy nagy paradicsomkoktélt.
― Mindenkinek?
― Csak nekem ― mondta Jack. ― Hogy mások mit akarnak, afölött nincs hatalmam.
A pincér lehajolt, és Jack arcába beszélt, úgyhogy mindnyájan hallottuk.
― Nekem azt mondják, a maga hatalma felér tízezer indiánnal.
Jack felkapta az asztali kését, és rámeredt a pincérre, készen arra, hogy beledöfje a pengét az alamuszi szolga kézfejébe. Kicipeli innen, lerugdossa a lépcsőn, beveri az átkozott taknyos pofáját.
― Úgy hallottam ― mondta a pincér hátrálva, közvetlenül Jackhez intézve a szavait ―, hogy magának a kisujjában van minden. Tudja, ki az ismeretlen katona, meg hogy ki puffantotta le.
― Honnan a csudából gyűjtik be az ilyen ürgéket? ― kérdezte Jack. De mielőtt bárki szólhatott volna, kihallatszott a pincér kurjantása a konyhából: ― Egy nagy paradicsomkoktélt a nők bálványának! ― és körös-körül a szemek újfajta kíváncsisággal tapadtak Jackre.
Jack megigazította a nyakkendőjét, érezte, hogy a gallérja túl bő a nyakán, érezte, hogy az öltöny lötyög rajta, mint a kamaszokon, annyira lefogyott. Fiatalnak érezte magát, mindkét tenyere élével hátrasimította a haját a füle mögött, az előtte álló munkára gondolt, a fizikai munkára, mely jót tesz a kamaszoknak. Fel kell nőniük. Bele kell kóstolniuk az élet nehézségeibe, erőt és bölcsességet kell szerezniük, hogy megküzdhessenek a férfikor ellenséges világával. Jack dolgos élete ott terült el előtte. Például a táncparketten.
Fel akart állni, de Alice megragadta a karját, és sugdosni kezdett a fülébe: ― Emlékszel rá, Jack, amikor elloptad azt a kabátot a rókagallérral, ami annyira tetszett nekem, de én visszavittem, te meg erősködtél, visszamentél, és másodszor is elloptad? Ó, mennyire imádtalak érte!
― Emlékszem ― felelte halkan Jack ―, sose fogom elfelejteni azt a kabátot.
Kiki árgus szemekkel leste a bizalmaskodásukat, aztán odahajolt Jackhez, és azt suttogta: ― Jackie, szétterpesztettem a lábamat.
― Tényleg, bébi?
― Igen. Most meg kinyitom az alsó ajkaimat.
― Igazán?
― Igen. Most meg becsukom. Most meg újra kinyitom.
― Bravó, bébi, jól csinálod. Bravó, nagyszerű vagy.
Ekkor Jack felállt, és azt mondta: ― Táncolni szeretnék.
Alice ránézett Kikire, Kiki Alice-ra, a nagy döntés végre a levegőben lógott. Mindketten Jackre néztek, hogy válasszon, de ő nem választott. Felállt végre a székéről, bal karját ernyedten lógatva, jobb vállát kissé előreejtve a peckes fiatalemberek tartásával, és elindult a táncparkett felé, ahol fél tucat pár keringőzött. Amint Jack rátette a lábát a táncparkettra, először néhány, aztán az összes pár leállt, és a zene elhalt. Jack azonban odafordult a pódium felé, és intett, hogy játszanak tovább. Aztán ránézett Kikire és Alice-ra, akik a táncparkett szélén álldogáltak.
― A karomat, Marion ― mondta. ― Fogd meg a karomat.
És míg Alice szemét azonnal elfutotta a könny a választás miatt, Kiki megragadta Jack csaknem béna bal karját, és fölemelte. Ahogy feléje lépett, hogy tánchelyzetbe álljanak, Jack megszólalt: ― A jobb karomat, Alice ―, mire Alice arcán könnyes-rózsás mosoly terült szét, és fölemelte Jack jobb karját oldalra.
A nőknek nem kellett több biztatás. Megfogták egymás kezét, és kiléptek a táncparkettra az emberükkel. Aztán ahogy a zenekar rázendített az örökzöld keringőre, arra a valcerra, melyre akkoriban egész Amerika és egész Európa táncolt ― Két szív háromnegyedben, számlogikáját nyilván a mennyországban komponálták ―, Alice, Marion és Jack belevetették magukat a muzsikába, életük legemlékezetesebb táncába.
― Egy-két-hár, egy-két-hár, egy-két-hár, egy-két-hár ― számolt Jack. És forogtak közös tengelyük körül, és körbelejtettek a teremben a keringőre tökéletes kör alakzatban, miközben a nézőközönség lassan erősödő tapsa egyre feljebb és feljebb röpítette őket a mennyei szférák felé, ahol az emberek tudják, mi az igazi boldogság.
Forrás: William Kennedy, A Menő, Európa Könyvkiadó, Bp., 1988. Sz. Kiss Csaba fordítása.