2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

WILLIAM GOLDING

A piramis

2004. aug. 29.

[részlet] Telt volt és nőies, és nem tudtam, hogyan folytassam. Aztán a kezdetleges ösztön sugallatára elővettem a dolog merev és forró gyökerét, és rátettem Evie megadó kezét. Evie szeme tágra nyílt, és lenézett rá.


Úgy húsz perc múlva Evie kijött, és lesimította elöl a szoknyáját. Láttam, bekötött haját a fehér selyemkendővel. A nevezetes, hírhedt aranykereszt kint lógott a kartonruháján. Ügyet se vetett rám, bezárta maga mögött az ajtót, és elindult vissza, a Chandler's Close felé, mintha én nem volnék több, mint egy bokor.

― Evie, misén voltál, vagy mi?

Elnevette magát, és továbbment.

― Ezt te úgysem érted.

― Akkor gyere sétálni.

― Nem megyek.

― Hh! Nincs motor.

― Igyekszem segíteni rajta, amennyire tudok.

― Majd épp te segítesz rajta. Miért, mi vagy te? Ápolónő?

Evie nem szólt semmit, csak titokzatosan elmosolyodott. Beejtette a keresztet a ruhájába. Hirtelen támadt hideg elszántsággal és megátalkodottan figyeltem, amint a kereszt eltűnik.

― Különben sincs semmi szükség rá, hogy segíts rajta. Jól van. Csak összezúzta magát, és eltört néhány bordája.

Evie megtorpant, és szembefordult velem. Én is megálltam.

― Mit mondasz? Azt mondod, jobban van?

Úgy éreztem keserűen, hogy ez az egész játék nagyon tisztességtelen; Robert a fenegyerek, híre van, sajnálják, s még csak nem is fizet érte. Evie mennyei gyönyörűséggel nézett rám, nézett át rajtam.

A meggyőződés beszélt belőlem.

― Inkább rajtam segíts.

Egy pillantást vetettem a bokros ösvényre, amely a domboldalon kanyargott fölfelé. Visszafordultam Eviehez, és komolyan bólintottam.

― Igen. Ő jól van. Én nem.

― És nem marad...

― Én nem...

Evie elindult. Elkaptam a csuklóját, mint annak idején Babbacombe őrmester, és visszatartottam. Megtorpant, megtántorodott, aztán megállt, és fölnézett rám.

― Én nem. Azt hiszed, azt csinálsz velem, amit akarsz, mi?

Magam után vonszoltam az ösvény elejéhez.

― Olly, mit csinálsz?

Csak húztam magam után. A bokrok és csenevész fák összezárultak körülöttünk. Vonszoltam fölfelé az ösvényen, nem néztem körül.

― A kis Olly már nem hátulgombolós. Most a kis Olly következik. És ha a kis Bobby jobban lesz, és újra akarja kezdeni, a kis Olly kitekeri a nyakát.

― Engedj el, Olly!

― És a kis Evie nyakát is.

Dühösen elnevette magát, és a szabad kezét rátette a fájó bütykeimre. Ingerülten leráztam. Az ösvény keskenyedett, a lomb összeborult fölötte. Evie keze meglazult, és bénultan csüngött a markomban. Már nem húzta vissza. Engedelmesen jött utánam. Röhögtem.

― Így már jobb.

― Ide hallgass, Olly. Mondok valamit.

Választékos udvariassággal feleltem.

― Drága ifjú hölgyem, semmit nem kell mondanod.

― Valami egészen mást akarok mondani... ide hallgass... ha te csak így...

― Itt vagyunk.

Körülnéztem a fákon, és alig hallottam, hogy Evie mit beszél. A domb éle elrejtett a város felől; a fák alatt virágokkal teliszórt, sűrű gyep volt. Evie-t odapöndörítettem magam elé, s most szembe kerültünk.

― Nem is hallgatsz rám!

Megöleltem, és az előbbi fura magabiztosságot érezve magamhoz szorítottam. Behunyta a szemét, feje hátracsuklott. Fölébehajoltam, és megcsókoltam. Ellenállt egy pillanatig, de csak egy pillanatig. Aztán rémülten kuncogva elhúzta a száját, és menekülni próbált. Meglepetésemre széncipelő, aprófahasogató ereje most teljességgel elégtelennek bizonyult.

― Engedj el, Olly! Segítenem kell anyunak!

Megint megszorongattam, nekidöntöttem egy fának. Telt volt és nőies, és nem tudtam, hogyan folytassam. Aztán a kezdetleges ösztön sugallatára elővettem a dolog merev és forró gyökerét, és rátettem Evie megadó kezét. Evie szeme tágra nyílt, és lenézett rá. Félrehúzta a száját, és mosoly helyett gúnyos vigyor jelent meg rajta, egyszerre megértő, mohó és megvető is. Hangja rekedt volt és fojtott. A melle emelkedett, süllyedt.

― Szóval ez mind az enyém lesz?

― Igen ― bizonygattam ziháltam és rekedten, mint ő, és meglendült az erdő, és együtt lüktetett a szívem dobbanásával, igen, az övé, az övé, az övé. A lába engedett, és lecsúszott elém. És az örvényen túl hallottam, hogy rám zihál.

― Hát akkor gyerünk.

Ahogy a szívem megnyugodott, helyére került a fatörzs is. A hátamon feküdtem, a szemem félig nyitva, s csak homályosan láttam a fák lombos tetejét. A szívem minden egyes dobbanására széttöredeztek, mint a kép a hirtelen megzavart vízen. Semmi mást nem éreztem, csak békét; békét a véremben és az idegeimben, a csontomban, békét a fejemben és a mély lélegzetemben, a lassuló szívverésemben. Jó béke volt, szétáradt bennem. És jók a levelek odafönn, és azokon túl jó a csillogó ég. És jó a föld a hátam alatt, puha, mint az ágy, és föltáratlan mélyén jó a sötétség. Hagytam, hogy félrebukjon a fejem, s egy fehér zoknit meg egy barna szandált láttam. A másik karnyújtásnyira volt. Oldalt fordultam, és fölkönyököltem, s hüvelykről hüvelykre, mély, derűs békében szemügyre vettem Evie mindkét lábát és lába szárát. Végigvándorolt rajtuk a szemem, a karcsú, fehér, lágy, halaványkék erekkel szelíden átszőtt két lába szárán. Aztán a szemem továbbkutatott, derűsen túlment a combon a szinte szőrtelen testig, ahol a rózsaszín szirmok körül szétszórtan ott volt a veszélyes befejezetlenség tanúbizonysága. Haladt tovább, magába fogadta kétoldalt két nyitott tenyerét, két fehér karját, és fölkúszott a szíve fölé a reszketeg lüktetésig; nézte, hol zihál, szaporábban, mint én, olyan szaporán, hogy a két piros bimbós félgömb, bármilyen kemény is, rugalmasan meg-megrezzen.

Rügyezni kezdett, és szétáradt bennem a diadal és gyönyörűség. Mosolyogva néztem a hóna alá ráncosan, egy csomóba fölgyűrődött kartonruhát. Fölemeltem az állam, és nevetve a szemébe néztem. Feje egy csöppet föl volt támasztva, szeme sötét, mély és keskeny a reszkető ecsetek közt. Ajka most még jobban szétnyílt, száján át, szaporán lélegzett, mintha másképp nem tudna szabadulni teste hevétől. Felületem; gyors, távoli pillantást vetett rám, aztán félrenézett.

Dünnyögött.

― Tessék, ennyi az egész.


Forrás: William Golding, A piramis, Európa Könyvkiadó, Bp., 1998.