JONATHAN CRAIG
A bébi
2004. szept. 11.Túl sok volt ez a rosszból Vince részéről, túlságosan sok, gondolta, amikor elővette a zsebéből a kis ólomdobozt, és felnyitotta.
Aznap este kellett megtörténnie. Harry Cogan tudta ezt. Tegnap és tegnapelőtt éjjel nem bírta idegekkel, de Vince Miller holnap utoljára jön be a laborba, aztán Susannel elutazik Európába. Így hát ma éjjel kell megtennie.
Végignézett a tágas laboratóriumon egészen addig a munkaasztalig, amelyen Vince éppen rendet csinált, hogy előkészítse a munka hajdani folytatásához. A Barth & Embick kutatási Szaktanácsadók Radiobiológiai Osztályáról órákkal ezelőtt elmentek a többiek, de ő meg Vince szokás szerint tovább dolgozott, pedig majdnem este hét óra volt már.
Harry lecsillapította kezeinek gyenge remegését, izzadt tenyerét beletörölte a térdig érő munkaköpenye oldalába, és felállt. Itt az idő, mert ha akár néhány perccel is tovább habozik, akkor már késő lesz.
– Ne felejtsd el ágyba tenni a bébit – mondta Vince jókedvűen, amikor Harry az előcsarnok felé haladtában elment mellette. – Dugd be a kicsi bébit a pici ágyába, és rakd be a házacskájába.
Harry mosolygott. – A bébi már az ágyában van, és alszik – válaszolta. Ez volt a szertartásos, naponta ismétlődő figyelmeztetés és az arra adandó válasz a laboratóriumban, ameddig csak vissza tudott emlékezni Harry. A bébi egy fél aszpirintabletta nagyságú rádiumdarabka volt, a bébi ágya pedig egy kis ólomdoboz, amelyben tartották. A bébi házának az ólommal bélelt páncélszekrényt nevezték, amelybe egyéb radioaktív anyagokkal együtt elzárták, amikor nem volt használatban.
Most éppenséggel ágyában feküdt a bébi, de az ágya nem a házában volt, hanem Harry jobb oldali nadrágzsebében lapult. Fél fontot nyomott csupán, ám ő tíznek érezte.
Nagyon jóképű férfi, gondolta kollégájáról Harry, amikor belépett a csarnokba. Ez Vince Miller nagy bűne. Túlságosan jóképű és túlságosan tehetséges. Mielőtt Vince idejött volna dolgozni, Harry jegyben állt Susannel, és egyúttal az osztályvezetői poszt várományosának is őt tekintették. Most pedig, alig hét hónappal később, Vince volt eljegyezve Susannel, és arra készült, hogy a következő szombaton házasságot kössön vele, majd elutazzanak Párizsba, a nászútjukra. És Vince Miller volt az is, akit osztályvezetőnek kineveztek...
A fal mentén sorakoztak az öltözőszekrények, és Harry feléjük sétált. Nem akart sem gondolkodni, sem érezni többé. Tegnap és tegnapelőtt este éppen ezen a ponton mondták fel az idegei a szolgálatot. Ha most gondolkodik, akkor megint felébrednek az érzései, és újból meghátrál. Ehelyett inkább arra koncentrált, hogy gyakorlatilag semmi esélye sincs annak, hogy tettét felfedezzék.
Vince nem fog tapasztalni semmilyen tünetet két-három hétig, vagy ennél tovább. Akkorra már Vince és Susan Párizsban lesz, és senki sem gyaníthatja, hogy Vince sugárfertőzése más lenne, mint a véletlen műve. Vagyis annak a kockázatnak a folyománya, amelyet minden radioaktív anyaggal dolgozó személy ugyanúgy ismert és vállalt, mint Vince és Harry.
Ha egyszer ott lesz Vince ruhájában, közel a testéhez, a bébi máris elindítja őt azon a hosszú és szörnyűséges úton, amely a halálba vezet. A radiogén fertőzésnek nincs sem ellenszere, sem gyógymódja. Mire Vince hazahozza a bébit, már halálra lesz ítélve.
Magának Vince-nek a sorsa éppen annyira nem érdekelte, mint amennyire Vince-t sem izgatta az, hogy ellopta tőle Susant és az előmenetelét. Harry két éven át küzdött azért, hogy elnyerje Susant, és nyolc éven át dolgozott a kinevezéséért. Vince-nek elég volt rövid hét hónapnyi idő arra, hogy mindkettőtől megfossza őt.
Túl sok volt ez a rosszból Vince részéről, túlságosan sok, gondolta, amikor elővette a zsebéből a kis ólomdobozt, és felnyitotta. Csipesszel, reszkető kézzel kiemelte a rádiumdarabkát a dobozából, és a másik kezével kinyitotta Vince öltözőszekrényét. A bébi egy pillanat alatt bent volt Vince zakójának belső zsebében. Mit sem számít, hányszor nyúl majd bele ebbe a zsebbe, ezreléknyi volt rá az esély, hogy az ujjai lenyúljanak egészen a zseb aljáig.
Harry zajtalanul becsukta a szekrényt, papírzsebkendővel letörölte arcáról a verejtéket, és visszament a laborba.
– Dolgozol még azon a radiometrikai cikken, Vince? – kérdezte tőle, amikor a munkaasztalához ért.
Vince bólintott, hátralökte a székét, és elindult a csarnok felé. – Még csinálom, Harry – szólt vissza. – Talán ma este be tudom fejezni. Akárhogy legyen is, de ellenőrizni akarom a helyességét.
– Lehet, hogy híressé tesz majd téged – jegyezte meg Harry. Vince felnevetett.
– Ó, biztosan – mondta. – Nos, jó éjszakát. A viszontlátásra reggel.
Harry szemmel kísérte, amint a fehérköpenyes alak széles háta eltűnik az ajtó mögött, és akkor leült a saját asztala mellé. Nagyon nyugodtan hallgatta előbb a nyikorgást, azután a csapódást, amelyek jelezték, hogy Vince kinyitotta, majd becsukat a szekrényét, és léptei gyorsan elhaltak az utcára vezető folyosón.
Mikor azon az éjszakán Harry hazaérkezett a lakására, töltött magának egy pohár martinit, feltett egy Bartók lemezt, és letelepedett a nagy bőrszékbe, amelyet egy éve Susan ajándékozott neki karácsonyra. Sok minden történt ez alatt az év alatt, gondolta. És sok minden fog még történni, mielőtt véget érne.
Lassan szürcsölgetve martinijét, századszor is végiggondolta, mi mehetne rosszul az egészben. Most sem talált lehetséges akadályt, ami bajt okozhatna. Igaz, megtörténhet, hogy Vince Miller másik öltönyt vesz fel holnap, de ez sem jelent problémát. Vince meghívta őt másnap estére a lakásán tartandó legénybúcsújára, és az ilyen legénybúcsúk természetét ismerve nem lenne nehéz alkalmat találni rá, hogy besurranjon Vince szobájába, és kivegye a bébit a férfi zakójának zsebéből. A laborból sem fog hiányozni a bébi, mert van belőle ugyanolyan a szomszédos osztályon, ahonnan „kölcsönveheti” erre a napra.
Mielőtt félig kiürült volna a martinis pohara, Harry jobban érezte magát, mint bármikor, amióta Vince dolgozni kezdett a Barth & Embicknél. Tudta, hogy nem az alkoholnak köszönhetően, hanem mert végül is legyőzte Vince-t, és néhány héten belül a megérdemelt előléptetés, sőt egy napon talán még Susan is az övé lesz.
Fél órával később ellenállhatatlan kényszert érzett rá, hogy felhívja Vince-t, és beszéljen vele. Milyen jó dolog itt ülni a martinijével annak a tudatában, hogy Vince halálra van ítélve, és hogy ezt nem is tudja. Csevegni vele egy kicsit, és élvezni a titkos csodát, hogy ő az az ember, aki halálra ítélte őt! Mosolyogva felvette a dohányzó asztalon álló telefon hallgatóját, és Vince számát tárcsázta.
– Halló? – szólalt meg Vince.
– Itt Harry, Vince.
– Oh, helló, Harry. Mi van?
– Semmi különös. Éppen csak ülök itt, és rólad meg Susanről gondolkodom.
– Oh?
– Igen. Csak tudni szeretném, hogy nincs harag közöttünk.
– Már úgy gondolod, hogy amiatt, ami közöttem és Susan között van?
– Igen. Meg persze az előléptetés miatt is. Én már teljesen leírtam az egészet, Vince. A legjobbnak kell győznie, és én vagyok az első, aki ezt elismeri:
Vince nevetett, bár kicsit bizonytalanul.
– Jó ezt tudni, Harry – felelte. – Noha egyszer már megmondtad nekem, mégis jó ismét hallani tőled ugyanezt.
Némi szünetet tartott, majd folytatta.
– Nos, köszönöm, Harry, Biztos vagy benne, hogy... semmi más?
– Csak annyi, hogy a világ minden szerencséjét kívánom neked és Susannek. Komolyan gondolom, Vince.
– Boldoggá teszel vele – mondta Vince. – Akkor tehát holnap találkozunk?
– Helyes. Jó éjszakát, Vince.
Letette a kagylót, hosszasan, mosolyogva nézte az ölében fekvő telefont, azután visszarakta a dohányzóasztalra. Holnap, igen, holnap. Alig győzte kivárni, hogy eljöjjön az a másnap.
Végül eljött a holnap, és amikor Harry besétált az előcsarnokba, teljesen egyedül találta magát. Szokatlan volt ez ebben a reggeli órában, igyekezett hát a legjobban kihasználni. Mielőtt még fehér munkaköpenyt vett volna fel a zakója helyett, kinyitotta Vince Miller szekrényét. Elmosolyodott, amint látta, hogy a benne lógó zakó azonos azzal, amit Vince előző nap viselt. Belenyúlt a belső zsebbe, a bébit keresve.
A bébi azonban nem volt ott.
Harry halkan szitkozódott, miközben a zseb egyik sarkából a másikba dugta az ujjait.
– Keresel valamit, Harry? – kérdezte Vince Miller az ajtóból.
Harry érezte, hogy végigfut a hideg hátán. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy Vince felé forduljon, és amikor megszólalt, mintha egy idegen hangja lett volna.
– Gyufát kerestem – mondta olyan vigyorral a képén, amely éppolyan nyeszlett volt, akár a hazugsága. – Úgy látszik, elvesztettem az öngyújtómat.
Vince bólintott, benyúlt a zsebébe, és átnyújtott Harrynek egy doboz gyufát. Nevetett.
– Na, ha még cigarettád is van, akkor most magadtól is rágyújthatsz.
Harry ugyancsak nevetett, ám ez úgy hangzott saját fülében, mint a halálröhögés. Az ingzsebéből előhalászott egy doboz cigarettát, egyet a szájába vett, és Vince-re nézett.
– Kérsz egyet, Vince? Te is ilyet szívsz.
– Köszönöm, nem – felelte mosolyogva a kérdezett. – Sejtésem szerint ugyanez történhetett tegnap este is. Mármint gondolom, akkor szintén gyufát kereshettél.
Harry kétszer is megpróbált rágyújtani, de mindkétszer sikertelenül. Ekkor zsebretette a cigarettát meg a gyufát is.
– Tegnap este? – kérdezte.
– Igen. Amikor kimentél a csarnokba, éppen mielőtt én hazafelé indultam volna. Be kellett raknom valamit a széfbe, és akkor észrevettem, hogy a bébi nincs ott. Mivel előtte azt mondtad, hogy már ágyba fektetted, jobbnak láttam, ha figyelmeztetlek.
– Azt akarod mondani, hogy... hogy kijöttél utánam a csarnokba, Vince?
– Nos, nem egészen a csarnokba – mosolygott Vince. – Elegendő volt az ajtóig mennem. És akkor... nem is tudom, de mintha Susannel kötendő házasságom, a párizsi utazásunk meg mindenaz utóbbi időben elhomályosította volna a gondolataimat, Harry. Mindenesetre eljutottam az ajtóig, és akkor valami okból elfelejtettem megemlíteni neked a bébit – közölte mind szélesebbre nyíló mosollyal. – Különös, nem?
Lassan, üveges szemeit Vince arcára függesztve, Harry lerogyott az öltözőszekrények előtt álló padra.
– Kissé sápadtnak látszol, Harry – mondta Vince. – Csak nem a bébi sorsa aggaszt téged? Idehallgass, ne aggódj miatta. Biztosan előkerül majd, és talán olyan helyen van, ahol legutoljára keresnéd.
Állt, és lemosolygott Harryre, a száját csücsörítve, szinte hangtalanul fütyörészve.
Harry növekvő rémülettel bámult fel Vince-re, és önkéntelen mozdulatot tett a keze a belső zsebe felé. El tudta képzelni, milyen képet vágott Vince, amikor a csarnok ajtajából figyelte, hogy ő hogyan teszi bele a bébit a zakójába. Később aztán, kifele tartva Vince egyszerűen átrakta a bébit a saját zsebéből Harryéba.
Vince elindult az ajtó felé, majd megállt, és megint Harry felé fordult.
– Nagyra értékeltem, hogy felhívtál engem a múlt éjjel, öregfiú – mondta. – Jó dolog tudni, hogy nincs közöttünk harag.
Harry megpróbálta levenni a szemét Vince arcáról, de képtelen volt rá. A nyelvével megérintette a felső ajkát, amely száraz volt.
– Küldök neked egy lapot Párizsból – szólt Vince. – És te is írj nekem, Harry. Mondjuk csak egyetlen sort, amelyben tudatod velem, hogyan érzed magad.
Forrás: Alfred Hitchcock, Nehéz nap a vesztőhelyen, Hungalibri, Bp., 1996.