DÉRY TIBOR
Kedves bópeer...!
2004. okt. 3.[részlet] Az a pöttömnyi hímvessző mint egy hegység állt elém, mint egy sziklafok meredt előttem...
Fiam támaszára egyelőre nincs szükségem, nem is kívánom, de mértékegységemül szolgál testi-lelki hanyatlásom felmérésére. Ha köznapian ostoba kérdéseit s kétségeit még megértem, annak jele, hogy még józan vagyok, csak mértékletes iramban, pók a fonalán, ereszkedem le jövendő poklom bugyrai felé. Egyébként, ha jól látom, Tamásból egészséges, kicsinyesen fontoskodó, köznapi ember lesz, köznapi vágyakkal s azok korlátaival, erre vall rendszeretete s valósággal megdöbbentő szavahihetősége. Irántam táplált rajongását is majd lassanként kiheveri, ha idővel fölfedi, hogy mennyit hazudtam életemben, főképp ifjúságomban, amikor még szükségem volt rá; ettől bizonyára még egészségesebb kedélyű lesz. Hosszú életet jósolok neki is, bár föltehetően az enyémnél rövidebbet.
Meghatva gondolok arra, milyen tisztességtudóan viselkedtem vele anyja halála után, csecsemőkorában, de még jóval később, járó korában is. Mintha életem minden mulasztását jóvá akarnám tenni, vagyis egy embernek képletesen megtéríteni, ami kárt feltehetően az emberiségnek okoztam, minden áldott nap pontosan délután hétkor – s ha akár a szeretőm ágyából vagy kártyaasztal mellől kellett felugranom – megjelentem a fiúcska esti fürdetésénél, s megvártam ágyba tételét is, hogy föléje hajló apja képével szenderüljön el hascsikarásos álmaiba. Hogy ne unatkozzam, néha kiküldtem a dadát, s magam fürdettem meg a gyereket. Tenyerem tarkója alá helyezve, óvatosan lebegtettem koponyáját a víz felszínén, enyhe undorral nézegetve rugdalózó, vonagló, rózsaszínű kukactestét, hallgatva sikongását, mely hangszínével anyja apró sikolyaira emlékeztetett, amikor éjjelente ágyamban kielégülésre törekedett. Az emlék eleinte elszórakoztatott, de egy idő múlva kimaradtam a fürdőszobából, s már csak a gyermek bölcsője, később ágya mellett foglaltam el apai és családfenntartói helyemet.
Nagyobbacska fiú volt már, amikor egy este ágya mellett üldögélve, az anyja arcvonásait gondolatban rárajzolva az alvó gyerek képére, észrevettem, hogy ágyéka fölött a könnyű nyári paplan emelkedni kezd. Bevallom, meglepődtem. Olyannyira, hogy csak percek múlva álltam fel s mentem ki a szobából.
Be feleségem egykori hálószobájába, s a padlóig érő nagy tükör elé állva, szemügyre vettem képmásomat. A szomszéd szobából áthallatszott a gyerek szuszogása.
Végem van, mondogattam magamban döbbenten. Már utódlásra tör. Végem van. Eddig enyém volt a világ, s most belelép. Tehát öregszem. Mi lesz velem?
Igyekeztem kiszámítani, hogy éves vagyok. Csüggedten abbahagytam, a számok igazolni látszottak feltevésemet. Nézegettem képmásomat a tükörben. A látszat ellentmondott feltevésemnek. Biológiai korom alighanem kisebb volt éveim számánál. Még jó egy-másfél fejjel magasabb voltam az átlagnál, derekam karcsú, tartásom mint volt egykori fiatal huszár hadnagy koromban, hajam, bár hosszú és tiszta fehér volt, de a fésű fogát olykor még kitörte, arcom ránctalanul sima, homlokom redői munkámról, nem koromról számoltak be, s ha lépteimet figyeltem, amint nyugtalanul fel-alá járkáltam a szobában, minduntalan vissza-visszatérve a tükörhöz, azok is még zajtalanul rugalmasak voltak; emlékszem, hogy az idő tájt, ha feleségemhez – amikor még élt szegény – benyitottam volt, mindannyiszor összerezzent, mert nem hallotta meg az ajtó mögött közeledő sima lépteimet. Hangom is még fiatalosan metsző volt, mint egy kardsuhintás; azóta már kissé kicsorbult.
Tehát álltam a tükör előtt. Most felfogtam, mit tesz az: porig sújtottan. S hogy mit: tőrdöfés hátulról. Reszkettem felháborodásomban, s valljam, ne valljam be, a halálfélelemtől. Néztem hosszú, fehér hajamat a tükörben: az mégsem csal. Szemem alatt a szarkaláb sem, bármily finom. Fiam első erekciója: mint egy tilosra emelkedő piros zászló előttem. Vigyázz, az úton szakadék következik. Pirosra állított szemafor: nincs tovább. Az a pöttömnyi hímvessző mint egy hegység állt elém, mint egy sziklafok meredt előttem, elreteszelve rugalmas, zajtalan lépteim előtt a végtelennek hitt jövendőt. Most éreztem először, hogy meg fogok halni. Eddig nem hittem, isten látja lelkemet. Mint egy kitörő tűzhányó, az a csöpp pöcs elégette egyéni jövőmet.
Forrás: Déri Tibor, Kedves bópeer...!, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974.