A.P. CSEHOV
A csinovnyik halála
2003. márc. 28.Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov, hagyatéki végrehajtó, a földszínti zsöllye második sorában ült és látcsövén keresztül gyönyörködött a Cornevillei harangokban.
„Ráprüszköltem! -- gondolta röstelkedve Cservjakov. -- Nem a fõnököm, más hivatalban szolgál, de mégis csak kínos. Bocsánatot kell kérnem.”
Cservjakov köhécselt, felsõtestével elõredõlt és a tábornok úr fülébe súgta:
-- Bocsásson meg, mélts... uram, leprüszköltem… nem szándékosan tettem...
-- De kérem, semmi az egész...
-- Bocsásson meg, az istenre kérem. Igazán nem... igazán nem akarattal...
-- Jaj, hagyjon békén, kérem! Ne zaklasson már!
Cservjakov még jobban zavarba jött, bambán elmosolyodott és felnézett a színpadra. Nézett, nézett, de elõbbi boldogsága nyomtalanul eltûnt. Nyugtalanság gyötörte. Szünetben odalépett Brizzsalovhoz, egy darabig szaladt mellette és félénkségét leküzdve, megszólította:
-- Az imént leprüszköltem, mélts... uram… Bocsásson meg... Én igazán... Nem azért, hogy…
-- Elég volt! Rég elfelejtettem az egészet, és maga még mindig ugyanazt hajtogatja! -- szólt rá a tábornok és türelmetlenül mozgatta alsó állkapcsát.
„Azt mondja, elfelejtette, a szemébõl meg csak úgy árad a gyûlölség” -- gondolta magában Cservjakov és gyanakodva pillantott a tábomokra. -- „Beszélni sem akar velem. Meg kellene neki magyaráznom, hogy nem szántszándékkal tettem... hogy ez a természet törvénye, máskülönben még azt gondolja, hogy le akartam köpni. Ha most nem gondolja, majd késõbb eszébe jut!”
Hazaérkezvén, Cservjakov elõadta feleségének akaratlan udvariatlanságát. Úgy találta, hogy az asszony igen könnyedén fogja fel a történteket; elõbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy Brizzsalov más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott.
-- Tudod mit, mégis csak menj el hozzá bocsánatot kérni -- ajánlotta azután. -- Nehogy azt higgye, hogy nem tudsz illendõen viselkedni jó társaságban.
-- Éppen errõl van szó! Bocsánatot kértem tõle, de õ valahogyan furcsán fogadta... Egy jó szót se szólt. Meg nem is volt rá idõ, hogy megbeszéljük a dolgot.
Másnap Cservjakov felöltötte vadonatúj hivatali egyenruháját, megnyiratkozott és elment Brizzsalovhoz bocsánatot kérni. A tábornok fogadószobájában már rengeteg kérelmezõt talált s közöttük megpillantotta magát a tábornokot is, aki már megkezdte a fogadást. Miután néhány kérelmezõt meghallgatott, Brizzsalov végre Cservjakovra emelte tekintetét.
-- Tegnap az Arkádia színházban, ha méltóztatik rá emlékezni, mélts... uram... -- kezdte meg elõadását a hagyatéki végrehajtó. -- Tüsszentettem és véletlenül... lefrecskeltem... Bocs...
-- Hát ezek meg miféle... Ilyen semmiséggel zaklat... Nos, mit kíván? -- fordult a tábornok a soron következõ kérelmezõhöz.
„Beszélni sem akar velem! -- gondolta Cservjakov elsápadva. -- Tehát haragszik... Nem, ezt nem hagyhatom annyiban... Meg kell neki magyaráznom...”
Amikor a tábornok az utolsó várakozóval is végzett és megindult belsõ szobái felé, Cservjakov utána vetette magát:
-- Mélts... uram! -- motyogta. -- Ha zaklatni bátorkodom a mélts... urat, úgy ez kizárólag a bûnbánat érzületébõl fakad! Hiszen nem szántszándékkal tettem, ezt méltóztatik tudni!
A tábornok bosszús arcot vágott és lemondóan legyintett.
-- De hiszen ön csúfolódik velem, tisztelt uram! --recsegte és azzal eltûnt az ajtó mögött.
„Már hogyan csúfolódnék? -- morfondírozott Cservjakov. -- Szó sincs itt semmiféle csúfolódásról! Ilyen nagy úr, aztán mégse érti meg! Nos, ha így van, bezzeg nem kérek többé bocsánatot ettõl a nagyképû alaktól! Vigye el az ördög! Levelet írok neki, de személyesen nem megyek el hozzá többé. Nem én!”
Ekképpen gondolkozott Cservjakov hazafelé menet. Azonban nem írt levelet a tábornoknak. Gondolkodott, gondolkodott, de sehogyan sem sikerült kieszelnie, hogy mit írjon. Másnap mégis csak személyesen kellett elmennie hozzá kimagyarázkodni.
-- Tegnap nem azért zaklattam mélts... uramat -- motyogta, amikor Brizzsalov kérdõ tekintetét ráemelte -- hogy csúfolódjam, amint azt tegnap mondani tetszett. Csupán azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért tüsszentettem és lefrecskeltem mélts... uramat... Eszembe se jutott, hogy csúfolódjam. Hogyan is mernék én csúfolúdni egy olyan nagy úrral, amilyen mélts... uram? Ha a magunkfajta ember csúfolódásra vetemednék, akkor izé... hová lenne akkor a tisztelet, a tekintély tisztelete... egyszóval...
-- Takarodjék elõlem! -- hördült fel a tábornok, elkékülve és egész testében remegve.
-- Tes-séék? -- kérdezte suttogó hangon, a rémülettõl ájuldozva Cservjakov.
-- Takarodjék!! -- ismételte a tábornok és dobbantott lábával.
Cservjakov bensejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára és roskadozva elindult. Gépiesen hazaért s vadonatúj egyenruháját le sem vetve, végigfeküdt a díványon és... meghalt.
1883
Forrás: Csehov: A völgyszakadékban. Állami Irodalmi és Mûvészeti Kiadó, Bukarest, 1960.