2022. január 18. keddPiroska
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás
vasarnap.transindex.ro

JACK LONDON

Megölni egy embert

2004. nov. 14.

[részlet] Azt hiszem, meg tudnám fojtani, anélkül, hogy különsebben nagy fájdalmat okoznék magának.




Mrs. Setliffe élénk eszű asszony volt, és azonnal megérezte, hogy ettől az embertől nem kell tartania. Hogy nem igazi bűnöző, abban egészen biztos volt. A beszédén érződött, hogy vidéki; érezte benne a tágas, nagy térségeket.

– És ha sikítok? – kérdezte kíváncsiskodva. – Mondjuk ha segítségért kiáltanék? Csak nem lőne le engem... egy nőt?

Egy pillanatra meglepetést látott a férfi barna szemében. Lassan, elgondolkozva válaszolt, mintha valami súlyos problémán töprengene.

– Akkor kénytelen lennék megfojtani magát.

– Egy nőt?

– Kénytelen lennék – válaszolta, és a nő látta, hogy elkomorul az arca. – Nézze, kisasszony, maga csak egy finom kisasszony, de én nem engedhetem meg magamnak, hogy börtönbe kerüljek. Egyáltalán nem engedhetem meg magamnak. Egy barátom vár rám nyugaton. Nyakig ül a csávában, és nekem kell kihúznom. – A férfi még komorabb lett. – Azt hiszem, meg tudnám fojtani, anélkül, hogy különsebben nagy fájdalmat okoznék magának.

Az asszony tágra nyílt szeme gyermeki csodálkozással, hitetlenkedve nézett rá.

– Még sose találkoztam betörővel – bizonygatta –, és nem is hinné, hogy mennyire érdekel.

– Én nem vagyok betörő, kisasszony. Nem valódi – tette hozzá sietve, mikor látta, hogy a nő hitetlenkedve mosolyog. – Tudom, hogy az a látszat, tekintve, hogy itt vagyok a házban. De ez az első eset, hogy ilyesmivel próbálkozom. Pénzre volt szükségem... nagyon. Mellesleg csak azt szedem össze, ami amúgy is engem illet.

– Nem értem – mosolygott rá a nő bátorítóan. – Maga azért jött ide, hogy raboljon, és a rablás azt jelenti, hogy mások tulajdonát veszi el.

– Ebben az egy esetben igenis, meg nem is. De azt hiszem, hogy jobb lesz, ha most már megyek.

Az ebédlő ajtaja felé indult, de a nő gyönyürű akadálynak elébe állt.

A férfi bal keze felemelkedett, hogy félrelökje, de aztán tétovázni kezdett. A lány nőiessége lenyűgözte.

– Látja! – kiáltott a nő diadalmasan. – Tudtam, hogy nem teszi meg.

A férfi zavart volt.

– Még sose bántam durván nővel – magyarázta –, és nem megy könnyen. De ha sikoltozni kezd, megteszem.

– Nem maradna még egypár percig? Elbeszélgetnénk – unszolta a nő. – Igazán, annyira érdekel. Szeretném, ha elmagyarázná, hogy van az, hogy csak azt szedi össze, ami megilleti.

A férfi csodálattal nézett rá.

– Mindig azt hittem, hogy a nők félnek a betörőktől – vallotta be. – De maga nem látszik valami ijedtnek.

A nő felnevetett.

– Tudja, nem egyformák a betörők. Magától nem félek, mert biztos vagyok benne, hogy maga nem az a fajta ember, aki bántana egy nőt. Jöjjön, beszélgessünk egy kicsit. Senki sem fog zavarni. Teljesen egyedül vagyok. A... az apám New Yorkba utazott az esti vonattal. A személyzet pedig alszik. Szívesen megkínálnám valami ennivalóval – a nők mindig vacsorával kínálják a betörőket, legalábbis a folytasásos regényekben. De nem tudom, hogy hol találok ételt. Nem inna valamit?

(...)

– Annyira ragaszkodik ahhoz a csúnya pisztolyhoz, hogy kezdem azt hinni, fél tőlem – gúnyolódott a nő.

– Nem félek, csak a jelen körülmények között kicsit óvatos vagyok, kisasszony.

– De én nem féltem magától.

– Magának nincs vesztenivalója.

– Csak az életem – vágott vissza az asszony.

– Ebben igaza van – ismerte el azonnal a férfi. – És maga mégse fél tőlem. Lehet, hogy kicsit aggályos vagyok.

– Én nem tudnék magának ártani. – Amíg beszélt, papucsos lábával a csengő gombját kereste, aztán rálépett. De a szeme komoly és őszinte maradt. – Maga elítéli az embereket. Tudom én. A nőket is. Még most is, amikor én megpróbálom lebeszélni magát a bűnös életről, és megpróbálok magának keríteni valami becsületes munkát...

(...)

Beszélgetés közben az asszony szüntelenül nyomogatta a csengőt. Minden riasztó jelzést kipróbált – három rövid, egy hosszú; két rövid, egy hosszú; öt rövid. Megpróbálkozott sok rövid csengetéssel, és egyszer három egész percig egyfolytában lenyomva tartotta a gombot. Magában hol az ostoba, hétalvó inast szidta, hol pedig azon gondolkozott, vajon működik-e egyáltalán a csengő.

(...)

... a távolból halk, folytott nyikorudlás ütötte meg a fülét. Megismerte a személyzeti folyosó csapóajtajának hangját. De annyira halk volt – éppen csak erőtlen rezdülés, mint hang –, hogy meg se hallotta volna, ha nem számít rá, ha nem várja annyira. De a férfi meghallotta. Meglepődött, a maga higgadt módján.

– Mi volt ez? – kérdezte.

Válasz helyett a nő egyetlen villámgyors mozdulattal megragadta a revolvert. Előnyben volt a férfival szemben, de szüksége is volt rá, mert a következő pillanatban már annak a keze is az asztalon volt, de már csak a levegőt markolta ott, ahol az elébb a revolver feküdt.

– Üljön le! – parancsolta élesen a nő, új, ismeretlen hangon. – Ne mozduljon. Tegye a kezét az asztalra.

Tanult a férfitól. Nem tartotta el magától, nyújtott kézzel a nehéz fegyvert, hanem az agyat az asztalra támasztotta, és nem a férfi fejére célzott, hanem a mellére. Az nyugodtan engedelmeskedett a parancsainak, és jól tudta, hogy ha a lövés fel is rántja a revolver csövét, a golyó akkor is talál. Azt is látta, hogy a cső nem rezdül, a nő keze nem remeg, és azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy mekkora lyukat üt a lereszelt hegyű golyó. Nem is a nőt figyelte, hanem az ütőszeget, amely megemelkedett, mert a nő túl erősen szorította a ravaszt.

– Azt hiszem, figyelmeztetnem kell magát, hogy a ravasz rettentően finoman meg van reszelve. Ne szorítsa olyan erősen, mert másképp még üt rajtam egy mogyorónyi lyukat.

A nő kicsit visszaeresztette az ütőszeget.

– Így már jobb – jegyezte meg a férfi. – Jobb lenne, ha egészen visszaeresztené. Most már látja, milyen könnyen működik. Ha akarja, csak meghúzza egy kicsit a ravaszt, és már föl is emelkedik, visszacsapódik, és összepiszkítja a szép padlóját.

Háta mögött kinyílt az ajtó, és hallotta, hogy valaki belép a szobába. Nem nézett hátra. A nőt nézte, és az arc, amit látott, egészen más nő arca volt – kemény, hideg, könyörtelen, mégis ragyogóan szép. Hideg fényben villódzó szeme is kemény volt.

– Thomas – parancsolta –, menjen a telefonhoz, és hívja a rendőrséget. Miért csak ilyen sokára jött?

– Mihelyt meghallottam a csengőt, jöttem, asszonyom – hangzott a válasz.

A nő és a betörő egész idő alatt farkasszemet néztek; mikor a csengőt említette, a nő egy pillanatra zavart látott a férfi szemében.

– Bocsánat, asszonyom – szólalt meg az inas a háta mögött –, nem lenne jobb, ha én is fegyvert hoznék, és felébreszteném a személyzetet?

– Nem; hívja a rendőrséget. Én addig sakkban tartom ezt az embert. Menjen és hívja már... gyorsan.

Az inas kicsoszogott a szobából, s a nő és a férfi tovább ültek egymással szemben.

(...)

– Gyerünk! Mi lesz? Miért nem beszél? Miért nem hazudik még valamit? Miért nem könyörög, hogy engedjem futni?

– Tehetném – válaszolta a férfi, és megnyalta kiszáradt ajkát. – Kérném, hogy hagyjon futni, ha...

– Ha mi lenne? – kérdezte a nő követelőzően, mikor a másik szünetet tartott.

– Egy szón gondolkozom, hogy milyen is maga. Szóval, amint mondtam, megkérném, ha maga rendes nő lenne.

A nő elsápadt.

– Vigyázzon magára – figyelmeztette.

– Úgysem mer megölni – mosolyodott el gúnyosan a férfi. – Ahhoz elég aljas hely a világ, hogy olyanok is mászkáljanak benne, mint maga, de azt hiszem, annyira azért nem rohadt, hogy megengedje, hogy maga itt kilyukasszon engemet. Maga igazán elég gonosz, csak az a baj magával, hogy még a gonoszságában is gyenge. Nem olyan nagy dolog megölni egy embert, de maga nem képes rá. És ez az, ahol maga veszít.

(...)

Mereven farkasszemet nézve a nővel, hátratolta székét, és lassan felegyenesedett. Az ütőszeg megemelkedett. Mindketten rámeredtek.

– Húzza meg erősebben – tanácsolta a férfi. – Még félg se emelkedett. Rajta, húzza meg, öljön meg egy embert. Azt mondtam, öljön meg egy embert; loccsintsa ki az agyvelejét a szőnyegre, vagy lőjön egy lyukat a mellébe, akkorát, mint az ökle. Megölni egy embert: ezt jelenti.

Az ütőszeg finoman visszaereszkedett. A férfi hátat fordított, és lassan az ajtóhoz ment. A nő a hátára célzott. Az ütőszeg kétszer is felemelkedett, de mind a kétszer tétován visszaereszkedett.

Mielőtt tovább ment volna, a férfi az ajtónál egy pillanatra még visszafordult. Gúnyos mosoly volt az ajkán. Hangja halk volt, szinte fojtott, de abban az egyetlen kimondhatatlan és rút szóban benne volt minden gyűlölete és megvetése.


Forrás: Jack London, Északi Odüsszeia, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. Bart István fordítása.